Helena Blavatsky a 19. század második felében
megismertette a Nyugattal a „Titkos Tudományt”, amibe - könyvei szerint -
egy tibeti „felsőbb mester” avatta be telepatikus úton (A
szellememberek írnoka. Hetek, 2014. július 25.). Mielőtt Blavatsky 1891.
május 8-án Londonban meghalt, utolsó, transzállapotban mondott szavai
ezek voltak: „Tartsátok megszakítás nélkül a láncolatot! Ne engedjétek,
hogy kudarcot valljon az utolsó megtestesülésem!” Négy évvel később egy
brit keresztény arisztokrata család tizenöt éves lánya előtt megjelent
egy ismeretlen személy, aki felszólította, hogy készüljön fel arra a
feladatra, amit „neki kell majd véghezvinni”. Ez a lány, a későbbi Alice
A. Bailey lett a teozófia 20. századi legnagyobb hatású szerzője, aki
írásaival a modern kori New Age és ezoterika szinte valamennyi
irányzatát megtermékenyítette.
Bailey Manchesterben született 1880-ban, eredeti neve Alice
LaTrobe Bateman volt. Ősi és gazdag brit család gyermekeként szülei
alapos, anglikán hit szerinti nevelésben részesítették, de – mint
önéletrajzában később írja – „azok az évek, amelyek a legnagyobb fizikai
kényelmet és luxust nyújtották a számomra, amikor szabad voltam
bármiféle anyagi gondtól, ugyanakkor egy nyomorúságos időszak, a
csalódás, a magány és a boldogtalan felfedezések évei voltak a
számomra”.
Anyja hatéves korában meghalt, apja pedig a kor brit tradíciójának
megfelelően csak látogatóként volt jelen a magányos kislány életében.
Mire Alice tizenöt éves lett, már túl volt két öngyilkossági kísérleten.
A kétségbeesés időszakai között buzgón járt vasárnapi iskolába és
istentiszteletekre, sőt – mint később feljegyezte – számos „ébredési
összejövetelen” is részt vett, ahol „láttam, amint az emberek (a
spirituális élmények hatására) elvesztik az önuralmukat”.
1895. június 30-án aztán ő maga is átesett Skóciában egy olyan
megtapasztaláson, ami teljesen megváltoztatta az életét. Bailey így írt
erről: „Ezen a vasárnapon kivételesen nem mentem el a templomba a
rokonokkal. Egyedül maradtam otthon a szolgákkal. A szalonban ültem és
olvastam, amikor egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett egy magas
férfi, nagyon elegáns európai ruhában, de fehér turbánnal a fején.” A
férfi leült Alice mellé, és elkezdett beszélni hozzá. Elmondta, hogy a
lányra fontos feladat vár a jövőben, de ehhez neki is fel kell nőnie.
„Ha önbizalmat gyűjtök, akkor megbíznak majd bennem, és beutazom az
egész világot, hogy sok országban végezzem »a Mester munkáját«” – így
emlékezett vissza Alice a turbános férfi jövendölésére, amit döbbenten
hallgatott.
A
jelenet néhány perc múlva véget ért. Az idegen felállt, és amilyen
titokzatos módon megjelent, úgy távozott, de előbb még az ajtóból
visszanézett Alice-ra, aki azt érezte, mintha egy más világba került
volna. „Azt hittem, olyan történt velem, mint amit Jeanne d’Arc élt át,
és hallucinálok vagy látomást láttam Jézusról. De húsz évvel később
rájöttem, hogy a látogatóm valóságos lény, nem Krisztus, hanem az egyik
legfelsőbb Mester, aki Krisztus közvetlen környezetéhez tartozik, és az Ő
megjelenését készíti elő.” A titokzatos férfi „K. H. Mester” néven
ismertette meg magát, és azt állította, hogy tanítványokat keres az
emberek között, ezért jött el Alice-hez is. (Az illető később Djwhal
Khul néven jelentkezett, és Bailey azt állította, hogy ő diktálta
számára mind a huszonnégy könyvet, amit életében írt.)
Azt, hogy milyen feladatra kapott elhívást, Alice csak később ismeri
meg, addig csupán annyit tud, hogy lesz célja az életének. Amint
befejezte tanulmányait, csatlakozott a YMCA keresztény karitatív és
missziós szervezethez, amelynek elnöke történetesen saját nagynénje
volt. Az 1844-ben alapított YMCA a fiatalokat akarta megnyerni az
evangélium számára, és világszerte különböző oktatási, sport- és
kulturális programokat, klubokat szervezett a számukra a nagyvárosokban.
A szervezet munkatársai azonban a közösségi munka mellett aktív
missziós tevékenységet folytattak, így Alice Baileynek is lépten-nyomon
bizonyságot kellett tennie keresztény hitéről.
A fiatal nő kitűnt buzgalmával: „Nagyon sikeresen mentettem az
embereket, bár utólag visszagondolva, lehet, hogy azért engedtek nekem,
mert látták, milyen kitartóan és őszintén győzködöm őket, és ezért
igyekeztek mielőbb megszabadulni tőlem” – írta Alice önéletrajzában,
amelyet évtizedekkel később az általa alapított szervezet, a Lucis
(eredeti nevén: Lucifer) Trust jelentetett meg.
A missziós munka mellett azonban Alice várta, hogy újra meghallja a
„Hangot”. Ebben az időszakban egyre inkább úgy érezte, hogy a lelkeket
nem Istennek, hanem épp ellenkezőleg, a Biblia haragos Istenétől kell
megmentenie. Később így emlékszik vissza erre a vívódásra: „A keresztény
egyház Istene... azt várja az emberektől, hogy kiengeszteljék haragját,
féltékenyen őrzi előjogait, miközben Ő maga saját fiát is képes volt
meggyilkoltatni, valami ködös terv érdekében, amelynek a célja állítólag
az emberiség megmentése volt.” Továbbra is hitt azonban „Krisztusban”
mint az emberiség jótevőjében, akiről ekkor még úgy gondolta, hogy „a
vallás béklyóitól” megszabadított Jézusban találta meg.
A teljes cikk elolvasható itt: http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201408/lucifer_misszionariusa
Megjegyzések
Megjegyzés küldése