Mire betöltöttem a nyolcadik évemet, a szüleim úgy döntöttek elválnak. Ez nem idegesített engem, mert nem bírtam elviselni a veszekedést. Ezen kívül az apám mostanra alkoholistává vált, és amikor frusztrált volt, akkor pofon ütötte az öcsémet. Habár nem álltam túl közel az öcsémhez, bántott amikor így láttam őt. Az apám elköltözött tőlünk, hogy máshol éljen.
Apám távozása után állandóan bántó szavakat és elutasítást kaptam. Habár soha nem felejtettem el a szexuális bántalmazást, nem tudtam többé magamban tartani a fájdalmamat. Amikor más nem volt otthon, feltártam a bátyámnak az egész helyzetet. Ránéztem, hogy reagáljon rá valamit. Amikor ez nem sikerült, akkor csak annyit tett, hogy tagadta ezt és engem őrültnek nevezett. Talán azt gondolta azért fedtem fel az igazságot, mert azután a nap után teljesen ellenem fordította a teljes családot. Az anyám és a testvéreim mindennap pikkeltek rám. Nem tettem megjegyzést rájuk. Most már hárman voltak egy ellen. Nem tudtam tovább elviselni a fájdalmat.
Most, hogy már az apám nem volt többé, hogy megvédjen a bántalmaktól, az öcsém úgy érezte kiöntheti haragját rám. Azon kívül, hogy folyamatosan gúnyt űzött belőlem, most még meg kellett küzdenem a heves dühkitöréseivel is. Bár ő gyakran megütött engem, az anyám szemet hunyt fölötte. Elárulva, egyedül, mérgesen, leverve és reménytelenül éreztem magam.
Mivel nem tudtam hová fordulni, így elkezdtem drogozni. Többé nem érdekelt az iskola, és csak ritkán jártam be. Lógtam az órákról, hogy igyak és dohányozzak másokkal, mint aki már nem foglalkozik az életével. Elkezdtem azt hinni, amit a családom naponta mondott. Semmi vagyok, vesztes, gonosz. Feladtam Istent teljesen, úgy gondolván Ő sem foglalkozik velem. A rituálékat és a sötét praktikákat melyeket gyerekként megismertem, és amit abbahagytam az Istentől való félelmemben, már nem zavart többé. Minden okkult tudást a magamévá tettem, ami a célommá vált.
Minél inkább elmerültem ebben a tudásban, annál inkább láttam, hogy a dolgokat a racionalitáson keresztül nem lehet megmagyarázni. Egyszerre féltem és voltam kíváncsi milyen az erő. Mire végeztem a középiskolában, már teljesen lázadóvá váltam. Gyűlöltem a képmutatást amit magam körül láttam.
Minden érzelmet ami bennem volt, átfordítottam a külsőségekbe. Amikor nem tudtam inni vagy dohányozni, erkölcstelen szexuális viselkedést folytattam. Ez sem hozott megnyugvást. Nagyobb bűntudatot és szégyent éreztem mint korábban. Mivel semmi nem hozta meg a boldogságot, megpróbáltam fizikálisan is elmenekülni, így Hollywoodba mentem egy barátommal. Hollywood nagyon furcsa, de egyben izgalmas hely. Egy drog használónak ez a Mekka. A normális emberek kisebbségben vannak. Ez volt a legrosszabb hely számomra ahol valaha is éltem. Rendelkezésemre állt mindenféle gyógyszer, amikor csak akartam. A szexuális erkölcstelenség sokkal mindennaposabb volt mint a levegővétel. Hitrendszerek tekintetében, egy olvasztótégely volt a kultuszok, a klánok, és minden elképzelhető gyakorlat számára. Az emberek akikkel találkoztam, megtanítottak mindenre amit tudtak az okkulttal kapcsolatban. A drog függőségem kokain, crack, metamfetamin, pcp és heroin használatába torkollott. Kevés kivétellel, amit fel lehetett szippantani, belőni, elszívni, azt megcsináltam. Ahogyan növekedett a depresszióm, úgy nőtt a halál utáni vágyam is.
A 21. születésnapom előtt, már nem engedhettem meg, hogy Hollywoodban éljek. Hazatértem, hogy az apámmal éljek. A költözéssel a drog használat súlyosbodott, azonban a fájdalom megmaradt. Habár az apám nagyon szeretett, már nem ismert meg. Drámaian megváltoztam mióta elmentem Hollywoodba, és mert semmit nem tudott arról ami az életemben történt, hozzájárult a viselkedésemhez is. Nem tetszett neki amit látott bennem, és ez még csak fokozódott, amikor munkát kaptam csaposként a helyi sztriptízbárban. Amikor rájött, csak olaj volt a tűzre, nem tudott többé elviselni. Hamarosan elköltöztem egy bántalmazó kapcsolatba. Rövid együttélés után egyik bántalmazó kapcsolatból kerültem a másikba. Mint amikor Hollywoodban éltem egyik munkahelyről mentem a másikra, nem törődve a következményekkel.
Folyamatosan kimerültnek és depressziósnak éreztem magam. Csak meg akartam halni. Féltem az öngyilkosságtól a velejáró fájdalom és a kárhozat lehetősége miatt. Semmi nem hozta el a halált amit kerestem. Nem tudtam menekülni a fájdalomtól amiben éltem. Minden reménykedésem csak rövid életű volt. Mivel nem volt más lehetőségem, elhatároztam, hogy megpróbálkozom a főiskolai diplomával. Reméltem ez lesz az amire szükségem van, hogy megváltozzon az életem.
1992-ben bekerültem egy magán lány főiskolára. Főtárgyként büntető jogot tanultam kíváncsiságból. Másik fő tárgyként felvettem a pszichológiát azt remélve, hogy megértem az életem. Meglepetésemre rendkívül jó voltam mindkét főtárgyból ami növelte egy kicsit az önbecsülésemet. A tanulmányi eredményeim ellenére nem tudtam megszabadulni a bennem lévő fájdalomtól. Három évig igénybe vettem a főiskola által kínált ingyenes pszichoterápiát. Bár jó volt, hogy tudtam valakivel beszélni, nem úgy tűnt, hogy sokat segít. Poszttraumás stressz zavart, kényszerbetegséget és súlyos depressziót állapítottak meg.
Végzősként már nem jártam a terapeutámhoz. Az osztályzataim kiválóak voltak, és hajtottam magam, hogy elérjek minden tudományos dolgot ami elérhető számomra. Néhány tanár aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy túl keményen hajtom magam. Nem foglalkoztam a figyelmeztetésekkel, és elmerültem a független kutatásokban. Szörnyű eredménye volt. Gyakran a földön találtam magam összegömbölyödve kisírt szemekkel. Volt egy hét, hogy az agyam működése teljesen megállt. A szó szoros értelmében nem emlékszem arra hogyan nyitottam ki a könyvet.
Ez idő alatt rendkívüli haragot éreztem Isten felé, ultimátumot adtam Neki. Kihangsúlyoztam vagy segít nekem, vagy teljesen átadom magam a sötétségnek, magammal rántva annyi embert, amennyit csak tudok. Eddig a pontig az okkult dolgokkal csak a saját tudásom miatt foglalkoztam (senki nem volt akinek ártsak). Ez a harag egyáltalán nem segített Isten felé. Éppen az ellenkezője történt. Úgy láttam az életemben a sötét oldalt, mint még soha. Olyan furcsa mint amilyennek hangzik, rájöttem arra, hogy a főiskolán a legközelebbi barátaim (akik alatt laktam) nem olyanok, mint amilyennek gondoltam őket. Bár próbáltak meggyőzni, hogy ők "magasabb rendű szellemi lények", úgy ismertem őket, hogy démonok általi megszállottak. Abban az időben ez nem zavart. Mostanra Isten ellen voltam, rendszeresen meghívtak, hogy beszéljek lényekkel, akik rajtuk keresztül beszéltek. Viccesen úgy hívtam őket az én "otthoni szórakoztató rendszerem." Eleinte azt hittem az egész csak móka volt. Feszülten hallgattam a tévedéseket a történtekben, melyek haszontalanok voltak. Még a lakásom szellőzőiből is hallottam beszélni őket, hogy próbáljam őket elkapni játékból. Ez a jelenség nagyon valóságos volt és lenyűgözött. Minél többet lógtam velük, annál inkább átengedtem magam a sötétségnek. Utáltam azt amivé váltam, de annyira megragadtam a sötétségben amit meg akartam érteni. Megvettem és elolvastam minden fekete mágiával kapcsolatos könyvet és tárgyat amit csak találtam. Mindent hitelkártyára vettem, és hamarosan nagy adósságom lett. Bár a jegyeim nem szenvedték meg, de sokkal jobban függő lettem az okkultban mint korábban. Hamarosan minden megváltozott.
Volt egy megszokott rutinom az órák közötti kanapémon történő alvásra, hogy enyhítsem a kialvatlanságot. Az egyik ilyen nap olyat tapasztaltam, amit az emberek testen kívüli élménynek hívnak. Habár nem megyek bele a részletekbe (ez önmagában egy történet), azt kell mondjam ijesztő volt. Másnap ismét ilyen volt. Néhány nappal később amint írtam a számítógépen ismét megtörtént. A harmadik alkalommal teljesen ébren voltam, az egyetlen különbség az előző kettőhöz képest, hogy félig beragadtam a testembe. Légzési nehézségeim voltak és bepánikoltam. Mivel nem volt hová mennem, így őrjöngve felrohantam. Amikor beléptem a "barátaim" lakásába, mindannyian nevettek. Az egyik megkérdezte:"Milyen érzés meghalni?" Ő nevetett a rémületemen. Leültem a konyhaasztalhoz és csendben Jézushoz imádkoztam segítségért. 5 percen belül a testem normalizálódott. Úgy gondolhatja megragadtam a lehetőséget, hogy Jézus legyen az út az életbe. Még nem. Dicsérettel diplomáztam a főiskolán, és folytattam okkulttal kapcsolatos sötét életemet. Miután átéltem egy démoni fizikai támadást, nagyon megijedtem. Tudtam, hogy segítségre van szükségem, de nem tudtam hogyan jutok hozzá. Több lelkészt felhívtam és megbeszéltem velük találkozót. Habár mindent megtettek, hogy segítsenek rajtam, gyengén voltak felszerelve, hogy foglalkozzanak az ügyemmel. Némelyik úgy tekintett rám mint egy bolondra.
Tovább kutattam segítség után, és kiterjesztettem ezt az online cset szobákra is. Bárki kereszténnyel beszéltem, aki meghallgatta a történetemet. Egy bizonyos keresztény lelkész a cset szobában mindent elmondott Jézusról, és hogyan mentett meg minket. Segített enyhíteni a félelmemet azzal kapcsolatban, hogy Isten utál engem és soha nem fogad vissza. Azt mondta legyen hitem, és bizalommal fogadjam el Jézust az életembe. 1997 szeptemberében megtettem a lépést a hit felé. A legszebb nap volt az életemben!
Bár még mindig sok küzdelmem és hiányosságom van, miután három hónappal később elfogadtam Jézust Uramnak és Megváltómnak teljesen eltűnt a depresszióm. Mindennap áldás számomra, és tele van örömmel amit nem tudok leírni. Még soha nem szerettem az életet Jézus előtt. Most minden egyes percet Érte élek. Minden amit akarok csak szolgálni Istent, és hogy növekedjek a terve szerint. Jézus eljött, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Én vagyok az élő bizonyíték. Dicsérjük az Urat... mert Ő jó!
Folyamatosan kimerültnek és depressziósnak éreztem magam. Csak meg akartam halni. Féltem az öngyilkosságtól a velejáró fájdalom és a kárhozat lehetősége miatt. Semmi nem hozta el a halált amit kerestem. Nem tudtam menekülni a fájdalomtól amiben éltem. Minden reménykedésem csak rövid életű volt. Mivel nem volt más lehetőségem, elhatároztam, hogy megpróbálkozom a főiskolai diplomával. Reméltem ez lesz az amire szükségem van, hogy megváltozzon az életem.
1992-ben bekerültem egy magán lány főiskolára. Főtárgyként büntető jogot tanultam kíváncsiságból. Másik fő tárgyként felvettem a pszichológiát azt remélve, hogy megértem az életem. Meglepetésemre rendkívül jó voltam mindkét főtárgyból ami növelte egy kicsit az önbecsülésemet. A tanulmányi eredményeim ellenére nem tudtam megszabadulni a bennem lévő fájdalomtól. Három évig igénybe vettem a főiskola által kínált ingyenes pszichoterápiát. Bár jó volt, hogy tudtam valakivel beszélni, nem úgy tűnt, hogy sokat segít. Poszttraumás stressz zavart, kényszerbetegséget és súlyos depressziót állapítottak meg.
Végzősként már nem jártam a terapeutámhoz. Az osztályzataim kiválóak voltak, és hajtottam magam, hogy elérjek minden tudományos dolgot ami elérhető számomra. Néhány tanár aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy túl keményen hajtom magam. Nem foglalkoztam a figyelmeztetésekkel, és elmerültem a független kutatásokban. Szörnyű eredménye volt. Gyakran a földön találtam magam összegömbölyödve kisírt szemekkel. Volt egy hét, hogy az agyam működése teljesen megállt. A szó szoros értelmében nem emlékszem arra hogyan nyitottam ki a könyvet.
Ez idő alatt rendkívüli haragot éreztem Isten felé, ultimátumot adtam Neki. Kihangsúlyoztam vagy segít nekem, vagy teljesen átadom magam a sötétségnek, magammal rántva annyi embert, amennyit csak tudok. Eddig a pontig az okkult dolgokkal csak a saját tudásom miatt foglalkoztam (senki nem volt akinek ártsak). Ez a harag egyáltalán nem segített Isten felé. Éppen az ellenkezője történt. Úgy láttam az életemben a sötét oldalt, mint még soha. Olyan furcsa mint amilyennek hangzik, rájöttem arra, hogy a főiskolán a legközelebbi barátaim (akik alatt laktam) nem olyanok, mint amilyennek gondoltam őket. Bár próbáltak meggyőzni, hogy ők "magasabb rendű szellemi lények", úgy ismertem őket, hogy démonok általi megszállottak. Abban az időben ez nem zavart. Mostanra Isten ellen voltam, rendszeresen meghívtak, hogy beszéljek lényekkel, akik rajtuk keresztül beszéltek. Viccesen úgy hívtam őket az én "otthoni szórakoztató rendszerem." Eleinte azt hittem az egész csak móka volt. Feszülten hallgattam a tévedéseket a történtekben, melyek haszontalanok voltak. Még a lakásom szellőzőiből is hallottam beszélni őket, hogy próbáljam őket elkapni játékból. Ez a jelenség nagyon valóságos volt és lenyűgözött. Minél többet lógtam velük, annál inkább átengedtem magam a sötétségnek. Utáltam azt amivé váltam, de annyira megragadtam a sötétségben amit meg akartam érteni. Megvettem és elolvastam minden fekete mágiával kapcsolatos könyvet és tárgyat amit csak találtam. Mindent hitelkártyára vettem, és hamarosan nagy adósságom lett. Bár a jegyeim nem szenvedték meg, de sokkal jobban függő lettem az okkultban mint korábban. Hamarosan minden megváltozott.
Volt egy megszokott rutinom az órák közötti kanapémon történő alvásra, hogy enyhítsem a kialvatlanságot. Az egyik ilyen nap olyat tapasztaltam, amit az emberek testen kívüli élménynek hívnak. Habár nem megyek bele a részletekbe (ez önmagában egy történet), azt kell mondjam ijesztő volt. Másnap ismét ilyen volt. Néhány nappal később amint írtam a számítógépen ismét megtörtént. A harmadik alkalommal teljesen ébren voltam, az egyetlen különbség az előző kettőhöz képest, hogy félig beragadtam a testembe. Légzési nehézségeim voltak és bepánikoltam. Mivel nem volt hová mennem, így őrjöngve felrohantam. Amikor beléptem a "barátaim" lakásába, mindannyian nevettek. Az egyik megkérdezte:"Milyen érzés meghalni?" Ő nevetett a rémületemen. Leültem a konyhaasztalhoz és csendben Jézushoz imádkoztam segítségért. 5 percen belül a testem normalizálódott. Úgy gondolhatja megragadtam a lehetőséget, hogy Jézus legyen az út az életbe. Még nem. Dicsérettel diplomáztam a főiskolán, és folytattam okkulttal kapcsolatos sötét életemet. Miután átéltem egy démoni fizikai támadást, nagyon megijedtem. Tudtam, hogy segítségre van szükségem, de nem tudtam hogyan jutok hozzá. Több lelkészt felhívtam és megbeszéltem velük találkozót. Habár mindent megtettek, hogy segítsenek rajtam, gyengén voltak felszerelve, hogy foglalkozzanak az ügyemmel. Némelyik úgy tekintett rám mint egy bolondra.
Tovább kutattam segítség után, és kiterjesztettem ezt az online cset szobákra is. Bárki kereszténnyel beszéltem, aki meghallgatta a történetemet. Egy bizonyos keresztény lelkész a cset szobában mindent elmondott Jézusról, és hogyan mentett meg minket. Segített enyhíteni a félelmemet azzal kapcsolatban, hogy Isten utál engem és soha nem fogad vissza. Azt mondta legyen hitem, és bizalommal fogadjam el Jézust az életembe. 1997 szeptemberében megtettem a lépést a hit felé. A legszebb nap volt az életemben!
Bár még mindig sok küzdelmem és hiányosságom van, miután három hónappal később elfogadtam Jézust Uramnak és Megváltómnak teljesen eltűnt a depresszióm. Mindennap áldás számomra, és tele van örömmel amit nem tudok leírni. Még soha nem szerettem az életet Jézus előtt. Most minden egyes percet Érte élek. Minden amit akarok csak szolgálni Istent, és hogy növekedjek a terve szerint. Jézus eljött, hogy kiszabadítsa a foglyokat. Én vagyok az élő bizonyíték. Dicsérjük az Urat... mert Ő jó!
Forrás:
https://carm.org/christianity/testimonies/occult-deliverance-jesus-janets-story
Megjegyzések
Megjegyzés küldése