Az alábbi levél Giuseppe Tomaselli Lázadó angyalok c. könyvéből való. Egy fiatalon elhunyt apáca papírjai között találták.
A levélben nagyon sok olyan dolog van,aminek van valóság alapja, ami jellemzi a poklot. Főleg a nagy szenvedés és Isten hiányának érzete.
Kiderül a levélből, hogy hogyan jut el valaki Isten szeretetétől a pokolig. Mert a választás a miénk.
Az apácának írta a levelet egy volt barátnője, aki már meghalt, de lehetőséget kapott arra, hogy levelet írjon neki és leírja milyen elkárhozottnak lenni és milyen a pokol. A levelet, melyet álmában látott meg a kápolna előtt, felbontotta és elolvasta. Ez állt benne.
"... Klára! Ne imádkozz értem. Elkárhoztam. Nem azért közlöm ezt veled és számolok be hosszasan róla, mert barátok voltunk. Mi itt már senkit sem szeretünk. Kényszerből teszem, annál a hatalomnál fogva, ami "mindig a rosszat akarja és mindig jót cselekszik". Valójában azt szeretném, ha te is itt végeznéd, ahol én már örök időkre lehorgonyoztam.
Ne hökkenj meg ezen. Mi itt mind így gondolkodunk. Akaratunk megkövesedett a rosszban (vagyis amit ti "rossznak" tartotok). Még ha valami "jót" is teszünk, mint például most én azzal, hogy felnyitom a szemed a pokolról, az sem jó szándékkal történik.
Emlékszel még rá, hogyan ismerkedtünk meg négy évvel ezelőtt Münchenben? Huszonhárom éves voltál, és már fél éve az irodában dolgoztál, amikor én beléptem. Kisegítettél, ha zavarban voltam, szóltál hozzám pár jó szót. De mi az, hogy "jó"? Akkoriban igen dicséretesnek tartottam irántam tanúsított "felebaráti szeretetedet". Nevetséges! A segítőkészséged csak nagyzolásból fakadt, mint azt már akkor is feltételeztem. Mi itt nem ismerjük el senki jótetteit.
Ismered fiatalságom történetét. Most elmondok néhány olyan dolgot, amit még nem tudtál. A szüleim engem egyáltalán nem terveztek. "Szerencsétlen baleset" vagyok. A testvéreim már tizennégy és tizenöt évesek voltak, amikor én a világra jöttem. Bárcsak meg se születtem volna! Bárcsak megsemmisülhetnék most, hogy megszabaduljak ezektől a kínoktól. Semmilyen kéj nem lenne ahhoz fogható, ha széttéphetném a létemet, mint valami hamuből szőtt ruhát, hogy foszlányaira hulljon. De élnem kell, itt, ahová elhibázott életem taszított.
Amikor anyám és apám még fiatalon, házasság előtt a városba költözött, mindketten elvesztették a kapcsolatot az Egyházzal. Jobb is volt így. Hitetlenekkel vették körül magukat. Egy táncmulatságon találkoztak, és fél év múlva már össze is házasodtak. A szenteltvíz, amit a házasságkötéskor rájuk hintettek, csak arra volt elegendő, hogy anyám évente néhány alkalommal elkeveredjen a vasárnapi misére. Sosem tanított meg rendesen imádkozni. Felörlődött a mindennapokban, noha a helyzetünk egyáltalán nem volt nyomasztó.
Az, hogy az imádságról, miséről, szenteltvízről, az Egyházról írok neked, elképzelhetetlen kínokat okoz nekem. Mint a hitehagyó, mindekit és mindent gyűlölök. Mert nekünk mindenből csak gyötrelem fakad. Minden, amit halálunkkor felismertünk, minden megélt és megértett dologra való visszaemlékezés olyan, mintha lánggal égetnének. Minden emlék a "másik oldal" felé fordít minket, akiknek ezek kegyelemmé váltak., kegyelemmé, amit mi elvetettünk. Hogy kínoz ez minket!
Nem eszünk, nem alszunk, nem járkálunk. Lelkileg megkötözötten, "sírás és fogcsikorgatás" közepette, gyűlölettel és kínnal telve szemléljük elrontott életünket. Hallod? Mi itt úgy isszuk a gyűlöletet, mint a vizet. Egymást is gyűlöljük. A legjobban Istent. Majd megérted miért.
Az üdvözült lelkek a mennyben mind szeretik Istent, mert fátyol nélkül szemlélhetik vakító szépségét. Ez végtelenül boldoggá teszi őket. Mi tudjuk ezt, és őrjöngünk a felismeréstől. Az emberek a földön, akik a teremtésből és a kinyilatkoztatás által ismerhetik meg Istent, szintén szerethetik őt, de szabad akarattal rendelkeznek. A hívő - fogcsikorgatva írom ezt le- , aki a keresztre feszített Krisztust szemléli, szeretni fogja őt.
Aki azonban csak büntető, bosszúálló és igazságos Istenként ismeri őt- mint mi, akik hajdanán a földi viharokban elvetettük őt- az gyűlöli őt. Egész gonosz lényével, teljes hévvel. örökké. Szabad döntésünket, hogy elutasítottuk őt, utolsó leheletünkig megtartottuk, és most már sosem tudjuk és nem is akarjuk visszavonni. Érted már, miért tart a pokol örökké? Mert keményszívűségünk végtelen.
Kényszeredetten vallom meg, hogy Isten még irányunkban is irgalmas. Mondom "kényszeredetten". Mert ugyan saját elhatározásomból írom ezt a levelet, mégsem hazudhatok, bármennyire is szeretnék. Sok mindent akaratom ellenére vetek papírra. Vissza kell tartanom a gyalázkodásokat is, amiket rád szeretnék zúdítani.
Isten azáltal gyakorol velünk irgalmat, hogy nem engedte, hogy olyan mértékben kiéljük gonoszságunkat, mint szerettük volna. Ettől még nagyobb lett volna a bűnünk és a büntetésünk. Engedett minket idő előtt meghalni, mint engem is, és más enyhítő körülményeket is megengedett. Most azáltal irgalmas hozzánk, hogy nem kényszerít minket arra, hogy közelítsünk hozzá erről a pokolbéli helyről, és így csökkenti szenvedéseinket. Minden Isten felé tett lépés nagyobb fájdalmat jelent nekem, mintha te az égő máglyához közelítenél.
Elborzadtál, mikor egyszer séta közben elmeséltem neked, hogy néhány nappal az elsőáldozásom előtt apám megjegyezte: "Annerl, gondod legyen rá, hogy kapj egy csinos ruhácskát; a többi úgyis csak szélhámosság!" Annyira megdöbbentél, hogy én is majdnem elszégyelltem magam. Most már nevetek rajta.
A szélhámosságnak az volt az egyetlen haszna, hogy csak tizenkét évesen járulhattam elsőáldozáshoz. Akkoriban már elég világi örömöt szívtam magamba ahhoz, hogy szívemben ne tartsam fontosnak a vallást, és leperegjen rólam a szentáldozás kegyelme. Az, hogy ma már sok gyerek hétévesen is lehet elsőáldozó, haragra gerjeszt minket. Mindent elkövetünk azért, hogy felvilágosítsuk az embereket, hogy ennyi idősen még nem tudják felfogni, miről is van szó. Előbb el kell követniük néhány halálos bűnt. Akkor már nem hat rájuk úgy Isten tisztasága, mint akkor még ott él gyermekszívükben a keresztségben kapott -pfuj- hit, remény és szeretet.
Emlékszel, hogy már a földön is ezt az álláspontot képviseltem? Említettem az apámat. Gyakran veszekedtek anyámmal. Csak ritkán beszéltem róla, mert szégyelltem. Nevetséges dolog a szégyenérzet! Nekünk itt már mindegy.
Külön szobában aludtak, én az anyámmal egy szobában, apám a szomszédos kamrában, ahova mindig behúzódott éjszakára. Sokat ivott, elitta az egész vagyonunkat. A két testvéremnek már volt állása, és azt mondták, hogy szükségük van a pénzre. Anyámnak is dolgoznia kellett.
Élete utolsó évében apám gyakran verte anyámat, ha nem adott neki pénzt. Velem mindig kedvesen viselkedett. Meséltem már neked, és mérgelődtél is rajta, hogy mennyire elkényeztettek - volt egyáltalán valami velem kapcsolatban, amin nem mérgelődtél? -: egyszer apám kétszer is visszavitte az új cipőt a boltba, mert nem találtam elég modernek a formáját meg a sarkát.
Aznap éjjel amikor apám szélütést kapott, történt valami, amibe nem akartalak beavatni, mert féltem, hogy szeretetlenségnek hiszed majd. De most el kell mondanom. Már csak azért is érdekes, mert akkor szólított meg először a lélek, ami most kínoz. Anyám mellett feküdtem. Szabályos légzése elárulta, hogy mélyen alszik. Ekkor hirtelen hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Egy ismeretlen hang volt: "Mi lenne, ha apád meghalna?"
Ekkor már nem szerettem az apámat, mert olyan durván bánt anyámmal, de nem szerettem én akkoriban tulajdonképpen már senkit sem, csak ragaszkodtam néhány emberhez, akik jók voltak hozzám. Csak az tud érdek nélkül, viszonzásra való tekintet nélkül szeretni, aki a kegyelem állapotában van. Én nem tudtam. Így válaszoltam tehát a titokzatos megszólításra anélkül, hogy számot vetettem volna magammal: "Nem fog meghalni." Néhány pillanat után megint tisztán hallatszott a kérdés. "Nem fog meghalni!" - bukott ki belőlem megint mogorván. Harmadszorra már követelte: "Mi lenne, ha apád meghalna?" A szemem előtt lebegett, ahogy apám részegen beállít, hangoskodik, bántja anyámat, megaláz minket az emberek előtt. Dacosan kiáltottam: "Akkor megérdemli!" Ekkor minden elcsendesedett.
Másnap reggel, amikor anyám ki akarta takarítani apám szobáját, az ajtót zárva találta. Amikor dél körül betörtek a szobába, apámat félig felöltözve találták az ágyon, holtan. Valószínűleg akkor fázott meg, amikor sört hordott fel a pincéből. Már régóta betegeskedett.
(Lehetséges, hogy Isten egy gyermek akaratához kötötte volna, akit ez a férfi úgy-ahogy szeretett, hogy továbbra is megadja neki a megtérés lehetőségét?)
Martha K. és te rábeszéltetek, hogy lépjek be a Leányszövetségbe. Sosem rejtettem véka alá, hogy mindkét vezető tanítását elég paposnak találtam. A játékok szórakoztatóak voltak. Tudod, hogy ezekben élen jártam; mindez ínyemre volt. Szerettem a kirándulásokat is. Még arra is hajlandó voltam, hogy meggyónjak és megáldozzak. Tulajdonképpen nem volt miről beszámolnom. A gondolatokat és a szavakat nem tartottam bűnnek; messzebbre pedig akkoriban még nem merészkedtem.
Egy alkalommal figyelmeztettél: "Anni, ha nem imádkozol, elveszel!" Valóban, csak keveset imádkoztam, és azt is kelletlenül. Mindenesetre igazad volt: mindenki, aki a pokolba kerül, nem imádkozott, vagy keveset imádkozott. Az ima az első lépés Istenhez. Ez a legfontosabb. Különösen ahhoz, aki Krisztus anyja, és akit nem nevezünk nevén. Az ő tisztelete számos lelket elragad az ördögtől, akik bűnük miatt menthetetlenül az ördög kezébe kerültek volna.
Dühösen folytatom, de folytatnom kell: az ima a világ legegyszerűbb dolga. Mégis ehhez az egyszerű dologhoz kötötte Isten az üdvösséget. Aki állhatatosan imádkozik, azt annyi fénnyel árasztja el, és úgy megerősíti, hogy legyen akár a legmegátalkodottabb bűnös, aki nyakig ül az iszapban, akkor is ki tud emelkedni belőle. Életem utolsó éveiben már egyáltalán nem imádkoztam, és ezzel én magam fosztottam meg magam a megszentelődés kegyelmétől. Itt már nem ér el minket a kegyelem. De még ha el is érne, akkor is gúnyosan utasítanánk el. A túlvilágot nem érintik a földi élet változásai. Az ember a földön a bűn állapotából a kegyelem állapotába kerülhet, vagy kieshet a kegyelem állapotából, ha gyengeségből vagy gonoszságból vétkezik.
A halál véget vet az ember tökéletlenségéből fakadó ide-oda táncolásának. Ez a végső állapot. A növekvő évekkel már egyre kisebbek ezek a kilengések. Igaz, az ember egészen haláláig megtérhet Istenhez, vagy elutasíthatja őt, de a távozás előtti végső, remegő akaratfoszlányaival szinte biztosan nem tér el megszokott életétől. A megszokott jó és a rossz második természetévé válik. Magával sodorja.
Engem is. Már évek óta eltávolodtam Istentől. Így elutasítottam az utolsó kegyelmi lehetőséget is. Nem az vált vesztemre, hogy sokat vétkeztem, hanem hogy nem akartam belőlük felállni.
Gyakran felhívtad rá a figyelmem, hogy hallgassam a templomban a tanítást, és olvassak jámbor könyveket. Mindig azt mondtam, hogy nincs rá időm. Miért fokoztam volna saját belső bizonytalanságomat?
Le kell szögeznem: abban a lelkiállapotban, ahol a leányszövetségből való kilépésem előtt voltam, már rettenetes nehezemre esett volna másik utat választani. Bizonytalan és boldogtalan voltam. A változás előtt hatalmas fal magasodott.
Ezt biztosan nem érzékelted. Számodra egyszerűnek tűnt a helyzet, egyszer mondtad is: "Menj el gyónni, Anni, és minden rendbe jön!"Éreztem, hogy igazad van. De a világ, az ördög és a test akkor már túl szorosan tartott a markában.
Sosem hittem az ördög hatalmában. Most azonban tanúsíthatom, hogy az olyan embereket, amilyen én is voltam, nagymértékben befolyásolja az ördög. Csak a sok ima és mások értem mondott imája, a sok áldozat és szenvedés ragadhatott volna el tőle, és az is csak idővel.
Amilyen kevés a testileg megszállott, úgy nyüzsögnek a világban azok, akiknek lelkét megszállta az ördög. Az ördög nem tudja elvenni a szabad akaratát azoknak,a kik a befolyása alá kerülnek, de Istentől való elfordulásuk büntetéseként Isten megengedi, hogy az ördög befészkelje magát a szívükbe.
Én is gyűlölöm az ördögöt. Mégis kedvemre való az ügyködése, mert ő és a segítői, az idők kezdete óta kárhozott lelkek, akik keresik, hogy hogyan veszejtsenek el benneteket. Több millióan vannak. Körüljárnak a Földön, mint egy hatalmas szúnyograj, és ti észre sem veszitek.
Nekünk, kárhozott embereknek nem kell titeket megkísértenünk; ezt a kárhozott lelkek teszik. Ugyan minden egyes pokolba rántott lélekkel nő a gyötrelmünk, mégis, mire nem képes a gyűlölet.
Bár messze jártam Istentől, ő mégis utánam jött. A kegyelem útját egyengették azok a szívességek, amiket természetemnél fogva gyakran tettem. Isten néha még a templomba is bevonzott. Ilyenkor egyfajta honvágyat éreztem. Amikor a betegeskedő édesanyámat ápoltam, napközben pedig az irodában dolgoztam és feláldoztam magam érte, erősen éreztem Isten hívását.
Egyszer egy kórházi kápolnában, ahova ebédszünetben magaddal vittél, olyan erősen éreztem, hogy csak egy lépés választott el a megtéréstől. Sírtam. Aztán az élet élvezete elmosta bennem a kegyelmet. A búzát elfojtotta a tövis. Ezt az újabb kegyelmi lehetőséget is félresöpörtem, mondván, hogy a hit csak érzelem kérdése, ahogy azt az üzleti életben mindig hangoztattuk.
Egyszer megfeddtél, amiért rendes térdhajtás helyett csak úgy-ahogy fejet hajtottam a templomban. Lustaságnak tartottad, mert nem feltételezted, hogy akkoriban nem hittem, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Most már magától értetődő természetességgel hiszem, mint ahogy az ember hisz a zivatarban, aminek látja a következményeit. Eközben saját vallást alapítottam. Arra a következtetésre jutottam, hogy a lélek a halál után egy másik testben születik újra. Így vándorol vég nélkül tovább (reinkarnáció). Ezzel el is intéztem a túlvilág aggasztó kérdését, magam pedig sérthetetlenné váltam.
Miért nem emlékeztettél akkoriban a dúsgazdag és a szegény Lázár történetére, amikor Jézus a halál után végérvényesen a pokolba és a mennybe küldi őket? De mit értél volna el vele? Nem többet, mint a többi bigott beszédeddel (LK 16,19).
Fokozatosan felépítettem magamnak egy Isten-eszmét, akit elég sok mindennel felruháztam ahhoz, hogy Istennek hívhassam, de aki mégis kellően távoli ahhoz, hogy ne kelljen vele kapcsolatot tartanom. Elég homályos ahhoz, hogy igény szerint (a vallásom megváltoztatása nélkül) hol panteista világistenséggé emeljem, hol meg deista agglegénnyé fokozzam le. Ez az "isten" nem akarta nekem ajándékozni a mennyországot, és nem akart a pokolba taszítani. Békén hagytam. Ebből állt az iránta való tiszteletem.
"Ami jó az embernek, azt szívesen elhiszi." Az évek során egészen meggyőztem magam a vallásomról. Érthető volt. Csak egy dolog törhette volna meg a büszke nyakam: egy komoly, sokáig tartó szenvedés. De nem jött a szenvedés. Érted már, mit jelent: "Akit szeret az Isten, azt veri?"
Egy júliusi, nyári napon a Leányszövetség kirándulást tervezett A. községbe. A kirándulás ellen nem volt semmi kifogásom, na de az a sok hülye fecsegés, és a jámbor felhajtás! Szívem oltárán A. Boldogasszonyának képe helyét egy ideje más bitorolta: a jóképű Max N. a szomszédos áruházból. Akkor már egy ideje enyelegtünk. Pont arra a vasárnapra hívott meg egy kirándulásra. A rendes kirándulópartnere épp kórházban feküdt. Minden bizonnyal észrevette, hogy szemet vetettem rá. Akkor még nem gondoltam házasságra. Tehetős volt ugyan, de minden nővel egyformán barátságos. Én pedig mindig egy olyan férfira vágytam, aki csak az enyém, akinek nem csak egy nő vagyok az életében. Maradt tehát bennem egy kis természetes távolságtartás.
(Ez igaz. Annában, a vallás irányában tanúsított érdektelensége ellenére volt valami nemes. Megrémített a gondolat, hogy "tisztességes" emberek is a pokolba kerülhetnek, ha elég tisztességtelenek hozz, hogy elhagyják az Isten útját. )
Az említett vasárnapi kiránduláson Max a szokásosnál több kedvességgel halmozott el. Nem papos dolgokról beszélgettünk, mit ti. Másnap az irodában szemrehányást tettél nekem, hogy miért nem tartottam veletek kirándulni. Elmeséltem neked, milyen jól szórakoztam vasárnap. Ez volt az első kérdésed: "Voltál misén?" Bolond! Hogyan lettem volna, amikor hat órára beszéltük meg az indulást! Tudod, milyen ingerülten tettem hozzá: "Az Úristen nem olyan kicsinyes, mint a papok." Most már elismerem: Isten minden jósága ellenére komolyabban veszi ezt, mint papjai.
A Maxszal közös kirándulás után még egy alkalommal elkeveredtem a Szövetségbe, a karácsonyi ünnepségbe. Valami visszahúzott, bár lélekben már messze láttam. Mozi, tánc, kirándulások, egyik a másikat követte. Max és én néhányszor veszekedve váltunk el, de tudtam, hogy minden egyes alkalommal jobban kötődik hozzám. Rendkívül nehezen tűrtem a vetélytársat, aki tombolt dühében, amikor kijött a kórházból.
Ez tulajdonképpen előnyömre vált, mert megnyerő nyugalmam mély benyomást tett Maxra, és végül ezért pártolt inkább hozzám. Értettem hozzá, hogy rossz színben tüntessem fel vetélytársnőmet, hidegen, nagyon tárgyilagosan, de belülről mérget köpködve. Az ilyen érzések és cselekedetek a pokol útját kövezik ki. A szó szoros értelmében ördögiek.
Miért osztom meg veled mindezt? Hogy elmondjam, hogyan szakadtam el végleg Istentől. Max és köztem nem került sor gyakran túlzott bizalmaskodásra. Megértettem, mennyire lesüllyednék a szemében, ha hagynám, hogy idő előtt kiürítsen. Visszafogtam tehát magam. De alapvetően mindig mindenre kész voltam, amiből hasznom származott. Meg kellett őt szereznem. Ehhez semmi sem volt túl drága. Fokozatosan megszerettük egymást, hiszen mindkettőnknek voltak értékes tulajdonságai, amiket tiszteltünk a másikban. Én ügyes voltam, rendszerető, kellemes társaság: Így hamar megkaparintottam Maxot, és az esküvő előtti néhány hónapban valóban csak az enyém volt.
Elfordulásom Istentől abból állt, hogy egy teremtményt tettem bálványommá. Sehol sem jár ez olyan elsöprő következményekkel, mint amikor az ember beleszeret a "másik nem" egy képviselőjébe, és a szerelem csak evilágra korlátozódik. Ez aztán kifejti a csáberejét, kiereszti tüskéit és mérgét. Az "imádat", amivel Maxnak áldoztam vált a vallásommá. Ez volt az az időszak, amikor az irodámban dühösen beszéltem a templomba járásról, a lélekről, a bűnbocsánatról, a rózsafüzér morzsolásáról és a többi hókuszpókuszról.
Te egészen szellemesen próbáltad megvédeni ezeket a dolgokat, bár nem sejtetted, hogy bennem valahol mélyen nem erről van szó, hanem sokkal inkább támpontot kerestem a lelkiismeretem ellen (amit ekkoriban még használtam), hogy Istentől való elfordulásomat érvekkel is alátámasszam.
Alapvetően Isten ellen lázadtam. Ezt nem láttad be. Még mindig katolikusnak tartottál. Én is szerettem volna, hogy annak tartsanak, még az egyházi adót is befizettem. Nem árt egy kis biztosíték, gondoltam magamban.
Az érveid néha egészen helytállóak voltak, rólam azonban leperegtek, mert nem adhattam neked igazat. Ezeknek a szétszakadt szálaknak köszönhetően szinte már nem is fájt az elválás, amikor férjhez mentem.
Az esküvő előtt még egyszer gyóntam és áldoztam. Kötelező volt ugyanis. Ebben a kérdésben egyetértettünk a férjemmel: miért ne tartsuk be a formaságokat? Elintéztük, mint a többi formaságot. Ti ezt méltatlannak tartjátok. "Méltatlan" gyónásom után megnyugodott lelkiismeretem. Ez volt az utolsó gyónásom.
Házaséletünk alapvetően egészen harmonikus volt. Minden fontos dologban nagyjából egyetértettünk, így abban is, hogy nem vesszük magunkra a gyermekvállalás terhét. A férjem eredetileg ugyan szeretett volna gyereket, aztán már ő sem. Végül lebeszéltem róla. A ruhák, a szép bútorok, a kirándulások autóval és hasonló szórakozások közelebb álltak hozzám.
Az esküvőtől korai halálomig tartó időszak boldog idő volt. Minden vasárnap útra keltünk, hogy meglátogassuk férjem rokonait. (Anyámat szégyelltem.) Ez mind ott lebegett a lét felszínén, mint ahogy magunk is. Belül persze sosem éreztem, hogy boldog vagyok, bármekkora mosoly is ült az arcomon. Valami rágott belül. Azt kívántam, hogy a halállal - mely természetesen még sokáig elkerül majd- legyen vége mindennek.
De tényleg úgy van, mint ahogy azt gyerekként egy prédikációban hallottam: Isten minden jótettet megjutalmaz. Ha ezt nem viheti végbe a túlvilágon, akkor a földön. Váratlanul örökséghez jutottam. (Lotte nénémtől). Férjem jelentős fizetésemelést kapott. Új otthonunkat így pompásan berendezhettem.
A vallás ekkor már csak a messzi távolból derengett. A belvárosi kávéházak, a hotelok, ahol megszálltunk az utazások során, nem vittek minket közelebb Istenhez. Mindenki, akivel találkoztunk, úgy élt, mint mi: kívülről befelé, nem belülről kifelé.
Ha nyaralás közben egy híres dómot néztünk meg, pusztán művészi értéke alapján ítéltük meg. A vallásos sugárzást, ami különösen a középkori templomokból áradt, azzal próbáltam semlegesíteni, hogy bosszankodni kezdtem valami mellékes körülményen: koszos ruhájú vagy szerencsétlen szerzetes testvéren, aki körbevezetett minket; azon, hogy milyen botrányos, hogy a jámbor szerzetesek likőrt árulnak; azon, hogy állandóan misére harangoznak, ami pénzt jelentett számukra. Így utasítottam el a kegyelem lehetőségét, valahányszor az kopogtatott nálam.
Különösen elszabadultak bennem az indulatok, amikor a temetőben vagy máshol a pokol babonás ábrázolását láttam, ahol az ördög tűzpiros és fehér parázsban izzik, miközben hosszú farkú csatlósai újabb áldozatokat húznak a pokolba. - Klára, a poklot ábrázolni lehet, de eltúlozni nem...
A pokol tüzét mindig különösen nevetségesnek találtam. Emlékszel, amikor egyszer erről beszélgettünk, gyufát tartottam az orrod alá, és úgy kérdeztem: "Na, ilyen a szaga?" Te meg gyorsan elfújtad a lángot. Ezt a lángot most nem oltja ki semmi. Hidd el: az a tűz, amiről a Biblia beszél, nem lelkiismereti kín; valódi tűz. E szavak "Távozzatok tőlem, kárhozottak, az örök tűzre!" - szó szerint értendők. Szó szerint.
Hogyan érezheti a lélek fizikailag a tüzet? - kérdezhetnéd. Hogyan fájhat a földön a lelkednek, ha a tűzbe mártod a kezed? Akkor sem a lelked ég, de a fájdalmat mégis az egész ember érzi. Ugyanígy lelkileg érezzük a tüzet, mindenki más mértékben. A lélek itt elveszti természetes szárnyalását: nem gondolhatjuk, amit akarunk, és nm gondolkodhatunk, ahogy szeretnénk.
Ne hidd, hogy butaságot írok; ez az állapot, ami nektek nem mond semmit, engem folyamatosan perzsel, de sosem éget el végleg. A legjobban attól szenvedünk, hogy sosem látjuk meg Istent. Hogy kínozhat ez minket, amikor a földön mindez hidegen hagyott? Amíg a kés az asztalon fekszik, hidegen hagy minket. Látjuk, hogy éles, de nem érezzük. Ha azonban a húsunkba vág, ordítunk a fájdalomtól. Most érezzük Isten hiányát, amit korábban csak érzékeltünk.
Nem minden lélek szenved egyformán. Minél nagyobbak és alapvetőbbek az ember bűnei, annál súlyosabban nehezedik rá Isten hiánya, annál inkább fojtogatja őt a bántalmazó lény. Az elkárhozott katolikusok jobban szenvednek, mint a más vallásúak, mert sokkal több fényt és kegyelmet kaptak és utasítottak el. Az, aki magasabb ismeretre jutott, jobban szenved, mint aki kevesebbet ismert fel. Aki gonoszságból vétkezett, jobban szenved, mint aki gyengeségből bukott el. De senki sem szenved többet annál, mint amit megérdemel. Ó, bárcsak ne lenne így, és lenne okom a gyűlöletre.
Egyszer azt mondtad: senki sem jut úgy a pokolba, hogy ne tudna róla. Ezt egy szentnek is kinyilatkoztatta Isten. Én csak nevettem ezen a kijelentésen, mégis arra használtam, hogy még jobban elsáncoljam magam. Így legalább van ideje az embernek a megtérésre, mondtam magamban. A kijelentés igaz. Hirtelen halálom előtt ismertem a poklot, bár nem olyannak amilyen. Úgy egy élő sem ismeri. Ugyanakkor pontosan tudtam: ha meghalok, szembesülök a túlvilágon Istennel, és viselnem kell tetteim következményét. Megszokásból és érdektelenségből mégsem fordultam vissza, ami ahogy öregszik az ember, egyre jellemzőbb rá.
Így ért a halál. Egy héttel előtte - a ti időszámításotokat használom, mert kínjaimat nézve úgy érzem, már tíz éve a pokolban égek - tehát egy héttel a halálom előtt volt életem utolsó kirándulása. Ragyogóan sütött a nap. Olyan jól éreztem magam, mint nagyon ritkán; valami titkos, boldog érzés járt át. Aztán hazafelé a férjemet elvakította egy szembejövő autó, és elvesztette az uralmat a kocsi felett. Jézusom! - szakadt ki belőlem, nem is annyira az ima, mint a félelem kiáltása. Préselő fájdalom nyomott össze, a jelenlegi szenvedéseimhez képest semmiség. Aztán már nem éreztem semmit.
Különös módon, amikor aznap reggel felébredtem, belém hasított a gondolat: talán el kéne menned misére. Úgy hangzott, mint valami könyörgés. Tiszta és határozott nemmel szakítottam félbe a gondolatmenetet: ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetnem. Viselem a következményeit. - Most ezt teszem.
Azt, hogy mi történt a halálom után, azt már tudod. A férjem és az anyám sorsáról, hogy mi történt a testemmel, és a temetésem részleteiről magától értetődő természetességgel tudtam. Hogy ezen túl mi történik a Földön, csak homályosan érzékeljük. Ami közelről érintett minket, azzal tisztában vagyunk. Így látom most is, hogy hol tartózkodsz.
A halálom pillanatában felébredtem a sötétből, és ragyogó fény vett körül. Ugyanott történt, ahol a testem feküdt. Mint valami színházban, kialszanak a fények, és felgördül a függöny a hátborzongató, nem várt jelenethez: az életemhez. Mintha tükörben látnám, láttam a lelkemet.: az ifjúságomban lábbal tiport kegyelmeket, egészen addig az utolsó "nemet" mondásig, amivel elutasítottam Istent.
Úgy éreztem magam, mint valami gyilkos, akinek a tárgyalás alatt megmutatják halott áldozatát. Megbánni? Elszégyellni magam? Soha! De nem tudtam megállni Isten színe előtt, akit én magam utasítottam el. Így csak a menekülés maradt. Mint ahogy Káin elmenekült Ábel holttestétől, úgy szakadt el lelkem ebben a pillanatban a borzalomtól.
Ez volt az ítélet. A láthatatlan bíró így szólt: Távozz! És a lelkem mint egy kénsárga felhő bukott az örök kín helyére.
Így végződött Anni levele. Az utolsó szavak szinte olvashatatlanok voltak. "
Forrás: Giuseppe Tomaselli-Lázadó angyalok, Marana Tha kiadó
A levélben nagyon sok olyan dolog van,aminek van valóság alapja, ami jellemzi a poklot. Főleg a nagy szenvedés és Isten hiányának érzete.
Kiderül a levélből, hogy hogyan jut el valaki Isten szeretetétől a pokolig. Mert a választás a miénk.
Az apácának írta a levelet egy volt barátnője, aki már meghalt, de lehetőséget kapott arra, hogy levelet írjon neki és leírja milyen elkárhozottnak lenni és milyen a pokol. A levelet, melyet álmában látott meg a kápolna előtt, felbontotta és elolvasta. Ez állt benne.
"... Klára! Ne imádkozz értem. Elkárhoztam. Nem azért közlöm ezt veled és számolok be hosszasan róla, mert barátok voltunk. Mi itt már senkit sem szeretünk. Kényszerből teszem, annál a hatalomnál fogva, ami "mindig a rosszat akarja és mindig jót cselekszik". Valójában azt szeretném, ha te is itt végeznéd, ahol én már örök időkre lehorgonyoztam.
Ne hökkenj meg ezen. Mi itt mind így gondolkodunk. Akaratunk megkövesedett a rosszban (vagyis amit ti "rossznak" tartotok). Még ha valami "jót" is teszünk, mint például most én azzal, hogy felnyitom a szemed a pokolról, az sem jó szándékkal történik.
Emlékszel még rá, hogyan ismerkedtünk meg négy évvel ezelőtt Münchenben? Huszonhárom éves voltál, és már fél éve az irodában dolgoztál, amikor én beléptem. Kisegítettél, ha zavarban voltam, szóltál hozzám pár jó szót. De mi az, hogy "jó"? Akkoriban igen dicséretesnek tartottam irántam tanúsított "felebaráti szeretetedet". Nevetséges! A segítőkészséged csak nagyzolásból fakadt, mint azt már akkor is feltételeztem. Mi itt nem ismerjük el senki jótetteit.
Ismered fiatalságom történetét. Most elmondok néhány olyan dolgot, amit még nem tudtál. A szüleim engem egyáltalán nem terveztek. "Szerencsétlen baleset" vagyok. A testvéreim már tizennégy és tizenöt évesek voltak, amikor én a világra jöttem. Bárcsak meg se születtem volna! Bárcsak megsemmisülhetnék most, hogy megszabaduljak ezektől a kínoktól. Semmilyen kéj nem lenne ahhoz fogható, ha széttéphetném a létemet, mint valami hamuből szőtt ruhát, hogy foszlányaira hulljon. De élnem kell, itt, ahová elhibázott életem taszított.
Amikor anyám és apám még fiatalon, házasság előtt a városba költözött, mindketten elvesztették a kapcsolatot az Egyházzal. Jobb is volt így. Hitetlenekkel vették körül magukat. Egy táncmulatságon találkoztak, és fél év múlva már össze is házasodtak. A szenteltvíz, amit a házasságkötéskor rájuk hintettek, csak arra volt elegendő, hogy anyám évente néhány alkalommal elkeveredjen a vasárnapi misére. Sosem tanított meg rendesen imádkozni. Felörlődött a mindennapokban, noha a helyzetünk egyáltalán nem volt nyomasztó.
Az, hogy az imádságról, miséről, szenteltvízről, az Egyházról írok neked, elképzelhetetlen kínokat okoz nekem. Mint a hitehagyó, mindekit és mindent gyűlölök. Mert nekünk mindenből csak gyötrelem fakad. Minden, amit halálunkkor felismertünk, minden megélt és megértett dologra való visszaemlékezés olyan, mintha lánggal égetnének. Minden emlék a "másik oldal" felé fordít minket, akiknek ezek kegyelemmé váltak., kegyelemmé, amit mi elvetettünk. Hogy kínoz ez minket!
Nem eszünk, nem alszunk, nem járkálunk. Lelkileg megkötözötten, "sírás és fogcsikorgatás" közepette, gyűlölettel és kínnal telve szemléljük elrontott életünket. Hallod? Mi itt úgy isszuk a gyűlöletet, mint a vizet. Egymást is gyűlöljük. A legjobban Istent. Majd megérted miért.
Az üdvözült lelkek a mennyben mind szeretik Istent, mert fátyol nélkül szemlélhetik vakító szépségét. Ez végtelenül boldoggá teszi őket. Mi tudjuk ezt, és őrjöngünk a felismeréstől. Az emberek a földön, akik a teremtésből és a kinyilatkoztatás által ismerhetik meg Istent, szintén szerethetik őt, de szabad akarattal rendelkeznek. A hívő - fogcsikorgatva írom ezt le- , aki a keresztre feszített Krisztust szemléli, szeretni fogja őt.
Aki azonban csak büntető, bosszúálló és igazságos Istenként ismeri őt- mint mi, akik hajdanán a földi viharokban elvetettük őt- az gyűlöli őt. Egész gonosz lényével, teljes hévvel. örökké. Szabad döntésünket, hogy elutasítottuk őt, utolsó leheletünkig megtartottuk, és most már sosem tudjuk és nem is akarjuk visszavonni. Érted már, miért tart a pokol örökké? Mert keményszívűségünk végtelen.
Kényszeredetten vallom meg, hogy Isten még irányunkban is irgalmas. Mondom "kényszeredetten". Mert ugyan saját elhatározásomból írom ezt a levelet, mégsem hazudhatok, bármennyire is szeretnék. Sok mindent akaratom ellenére vetek papírra. Vissza kell tartanom a gyalázkodásokat is, amiket rád szeretnék zúdítani.
Isten azáltal gyakorol velünk irgalmat, hogy nem engedte, hogy olyan mértékben kiéljük gonoszságunkat, mint szerettük volna. Ettől még nagyobb lett volna a bűnünk és a büntetésünk. Engedett minket idő előtt meghalni, mint engem is, és más enyhítő körülményeket is megengedett. Most azáltal irgalmas hozzánk, hogy nem kényszerít minket arra, hogy közelítsünk hozzá erről a pokolbéli helyről, és így csökkenti szenvedéseinket. Minden Isten felé tett lépés nagyobb fájdalmat jelent nekem, mintha te az égő máglyához közelítenél.
Elborzadtál, mikor egyszer séta közben elmeséltem neked, hogy néhány nappal az elsőáldozásom előtt apám megjegyezte: "Annerl, gondod legyen rá, hogy kapj egy csinos ruhácskát; a többi úgyis csak szélhámosság!" Annyira megdöbbentél, hogy én is majdnem elszégyelltem magam. Most már nevetek rajta.
A szélhámosságnak az volt az egyetlen haszna, hogy csak tizenkét évesen járulhattam elsőáldozáshoz. Akkoriban már elég világi örömöt szívtam magamba ahhoz, hogy szívemben ne tartsam fontosnak a vallást, és leperegjen rólam a szentáldozás kegyelme. Az, hogy ma már sok gyerek hétévesen is lehet elsőáldozó, haragra gerjeszt minket. Mindent elkövetünk azért, hogy felvilágosítsuk az embereket, hogy ennyi idősen még nem tudják felfogni, miről is van szó. Előbb el kell követniük néhány halálos bűnt. Akkor már nem hat rájuk úgy Isten tisztasága, mint akkor még ott él gyermekszívükben a keresztségben kapott -pfuj- hit, remény és szeretet.
Emlékszel, hogy már a földön is ezt az álláspontot képviseltem? Említettem az apámat. Gyakran veszekedtek anyámmal. Csak ritkán beszéltem róla, mert szégyelltem. Nevetséges dolog a szégyenérzet! Nekünk itt már mindegy.
Külön szobában aludtak, én az anyámmal egy szobában, apám a szomszédos kamrában, ahova mindig behúzódott éjszakára. Sokat ivott, elitta az egész vagyonunkat. A két testvéremnek már volt állása, és azt mondták, hogy szükségük van a pénzre. Anyámnak is dolgoznia kellett.
Élete utolsó évében apám gyakran verte anyámat, ha nem adott neki pénzt. Velem mindig kedvesen viselkedett. Meséltem már neked, és mérgelődtél is rajta, hogy mennyire elkényeztettek - volt egyáltalán valami velem kapcsolatban, amin nem mérgelődtél? -: egyszer apám kétszer is visszavitte az új cipőt a boltba, mert nem találtam elég modernek a formáját meg a sarkát.
Aznap éjjel amikor apám szélütést kapott, történt valami, amibe nem akartalak beavatni, mert féltem, hogy szeretetlenségnek hiszed majd. De most el kell mondanom. Már csak azért is érdekes, mert akkor szólított meg először a lélek, ami most kínoz. Anyám mellett feküdtem. Szabályos légzése elárulta, hogy mélyen alszik. Ekkor hirtelen hallottam, hogy valaki a nevemen szólít. Egy ismeretlen hang volt: "Mi lenne, ha apád meghalna?"
Ekkor már nem szerettem az apámat, mert olyan durván bánt anyámmal, de nem szerettem én akkoriban tulajdonképpen már senkit sem, csak ragaszkodtam néhány emberhez, akik jók voltak hozzám. Csak az tud érdek nélkül, viszonzásra való tekintet nélkül szeretni, aki a kegyelem állapotában van. Én nem tudtam. Így válaszoltam tehát a titokzatos megszólításra anélkül, hogy számot vetettem volna magammal: "Nem fog meghalni." Néhány pillanat után megint tisztán hallatszott a kérdés. "Nem fog meghalni!" - bukott ki belőlem megint mogorván. Harmadszorra már követelte: "Mi lenne, ha apád meghalna?" A szemem előtt lebegett, ahogy apám részegen beállít, hangoskodik, bántja anyámat, megaláz minket az emberek előtt. Dacosan kiáltottam: "Akkor megérdemli!" Ekkor minden elcsendesedett.
Másnap reggel, amikor anyám ki akarta takarítani apám szobáját, az ajtót zárva találta. Amikor dél körül betörtek a szobába, apámat félig felöltözve találták az ágyon, holtan. Valószínűleg akkor fázott meg, amikor sört hordott fel a pincéből. Már régóta betegeskedett.
(Lehetséges, hogy Isten egy gyermek akaratához kötötte volna, akit ez a férfi úgy-ahogy szeretett, hogy továbbra is megadja neki a megtérés lehetőségét?)
Martha K. és te rábeszéltetek, hogy lépjek be a Leányszövetségbe. Sosem rejtettem véka alá, hogy mindkét vezető tanítását elég paposnak találtam. A játékok szórakoztatóak voltak. Tudod, hogy ezekben élen jártam; mindez ínyemre volt. Szerettem a kirándulásokat is. Még arra is hajlandó voltam, hogy meggyónjak és megáldozzak. Tulajdonképpen nem volt miről beszámolnom. A gondolatokat és a szavakat nem tartottam bűnnek; messzebbre pedig akkoriban még nem merészkedtem.
Egy alkalommal figyelmeztettél: "Anni, ha nem imádkozol, elveszel!" Valóban, csak keveset imádkoztam, és azt is kelletlenül. Mindenesetre igazad volt: mindenki, aki a pokolba kerül, nem imádkozott, vagy keveset imádkozott. Az ima az első lépés Istenhez. Ez a legfontosabb. Különösen ahhoz, aki Krisztus anyja, és akit nem nevezünk nevén. Az ő tisztelete számos lelket elragad az ördögtől, akik bűnük miatt menthetetlenül az ördög kezébe kerültek volna.
Dühösen folytatom, de folytatnom kell: az ima a világ legegyszerűbb dolga. Mégis ehhez az egyszerű dologhoz kötötte Isten az üdvösséget. Aki állhatatosan imádkozik, azt annyi fénnyel árasztja el, és úgy megerősíti, hogy legyen akár a legmegátalkodottabb bűnös, aki nyakig ül az iszapban, akkor is ki tud emelkedni belőle. Életem utolsó éveiben már egyáltalán nem imádkoztam, és ezzel én magam fosztottam meg magam a megszentelődés kegyelmétől. Itt már nem ér el minket a kegyelem. De még ha el is érne, akkor is gúnyosan utasítanánk el. A túlvilágot nem érintik a földi élet változásai. Az ember a földön a bűn állapotából a kegyelem állapotába kerülhet, vagy kieshet a kegyelem állapotából, ha gyengeségből vagy gonoszságból vétkezik.
A halál véget vet az ember tökéletlenségéből fakadó ide-oda táncolásának. Ez a végső állapot. A növekvő évekkel már egyre kisebbek ezek a kilengések. Igaz, az ember egészen haláláig megtérhet Istenhez, vagy elutasíthatja őt, de a távozás előtti végső, remegő akaratfoszlányaival szinte biztosan nem tér el megszokott életétől. A megszokott jó és a rossz második természetévé válik. Magával sodorja.
Engem is. Már évek óta eltávolodtam Istentől. Így elutasítottam az utolsó kegyelmi lehetőséget is. Nem az vált vesztemre, hogy sokat vétkeztem, hanem hogy nem akartam belőlük felállni.
Gyakran felhívtad rá a figyelmem, hogy hallgassam a templomban a tanítást, és olvassak jámbor könyveket. Mindig azt mondtam, hogy nincs rá időm. Miért fokoztam volna saját belső bizonytalanságomat?
Le kell szögeznem: abban a lelkiállapotban, ahol a leányszövetségből való kilépésem előtt voltam, már rettenetes nehezemre esett volna másik utat választani. Bizonytalan és boldogtalan voltam. A változás előtt hatalmas fal magasodott.
Ezt biztosan nem érzékelted. Számodra egyszerűnek tűnt a helyzet, egyszer mondtad is: "Menj el gyónni, Anni, és minden rendbe jön!"Éreztem, hogy igazad van. De a világ, az ördög és a test akkor már túl szorosan tartott a markában.
Sosem hittem az ördög hatalmában. Most azonban tanúsíthatom, hogy az olyan embereket, amilyen én is voltam, nagymértékben befolyásolja az ördög. Csak a sok ima és mások értem mondott imája, a sok áldozat és szenvedés ragadhatott volna el tőle, és az is csak idővel.
Amilyen kevés a testileg megszállott, úgy nyüzsögnek a világban azok, akiknek lelkét megszállta az ördög. Az ördög nem tudja elvenni a szabad akaratát azoknak,a kik a befolyása alá kerülnek, de Istentől való elfordulásuk büntetéseként Isten megengedi, hogy az ördög befészkelje magát a szívükbe.
Én is gyűlölöm az ördögöt. Mégis kedvemre való az ügyködése, mert ő és a segítői, az idők kezdete óta kárhozott lelkek, akik keresik, hogy hogyan veszejtsenek el benneteket. Több millióan vannak. Körüljárnak a Földön, mint egy hatalmas szúnyograj, és ti észre sem veszitek.
Nekünk, kárhozott embereknek nem kell titeket megkísértenünk; ezt a kárhozott lelkek teszik. Ugyan minden egyes pokolba rántott lélekkel nő a gyötrelmünk, mégis, mire nem képes a gyűlölet.
Bár messze jártam Istentől, ő mégis utánam jött. A kegyelem útját egyengették azok a szívességek, amiket természetemnél fogva gyakran tettem. Isten néha még a templomba is bevonzott. Ilyenkor egyfajta honvágyat éreztem. Amikor a betegeskedő édesanyámat ápoltam, napközben pedig az irodában dolgoztam és feláldoztam magam érte, erősen éreztem Isten hívását.
Egyszer egy kórházi kápolnában, ahova ebédszünetben magaddal vittél, olyan erősen éreztem, hogy csak egy lépés választott el a megtéréstől. Sírtam. Aztán az élet élvezete elmosta bennem a kegyelmet. A búzát elfojtotta a tövis. Ezt az újabb kegyelmi lehetőséget is félresöpörtem, mondván, hogy a hit csak érzelem kérdése, ahogy azt az üzleti életben mindig hangoztattuk.
Egyszer megfeddtél, amiért rendes térdhajtás helyett csak úgy-ahogy fejet hajtottam a templomban. Lustaságnak tartottad, mert nem feltételezted, hogy akkoriban nem hittem, hogy Krisztus valóságosan jelen van az Oltáriszentségben. Most már magától értetődő természetességgel hiszem, mint ahogy az ember hisz a zivatarban, aminek látja a következményeit. Eközben saját vallást alapítottam. Arra a következtetésre jutottam, hogy a lélek a halál után egy másik testben születik újra. Így vándorol vég nélkül tovább (reinkarnáció). Ezzel el is intéztem a túlvilág aggasztó kérdését, magam pedig sérthetetlenné váltam.
Miért nem emlékeztettél akkoriban a dúsgazdag és a szegény Lázár történetére, amikor Jézus a halál után végérvényesen a pokolba és a mennybe küldi őket? De mit értél volna el vele? Nem többet, mint a többi bigott beszédeddel (LK 16,19).
Fokozatosan felépítettem magamnak egy Isten-eszmét, akit elég sok mindennel felruháztam ahhoz, hogy Istennek hívhassam, de aki mégis kellően távoli ahhoz, hogy ne kelljen vele kapcsolatot tartanom. Elég homályos ahhoz, hogy igény szerint (a vallásom megváltoztatása nélkül) hol panteista világistenséggé emeljem, hol meg deista agglegénnyé fokozzam le. Ez az "isten" nem akarta nekem ajándékozni a mennyországot, és nem akart a pokolba taszítani. Békén hagytam. Ebből állt az iránta való tiszteletem.
"Ami jó az embernek, azt szívesen elhiszi." Az évek során egészen meggyőztem magam a vallásomról. Érthető volt. Csak egy dolog törhette volna meg a büszke nyakam: egy komoly, sokáig tartó szenvedés. De nem jött a szenvedés. Érted már, mit jelent: "Akit szeret az Isten, azt veri?"
Egy júliusi, nyári napon a Leányszövetség kirándulást tervezett A. községbe. A kirándulás ellen nem volt semmi kifogásom, na de az a sok hülye fecsegés, és a jámbor felhajtás! Szívem oltárán A. Boldogasszonyának képe helyét egy ideje más bitorolta: a jóképű Max N. a szomszédos áruházból. Akkor már egy ideje enyelegtünk. Pont arra a vasárnapra hívott meg egy kirándulásra. A rendes kirándulópartnere épp kórházban feküdt. Minden bizonnyal észrevette, hogy szemet vetettem rá. Akkor még nem gondoltam házasságra. Tehetős volt ugyan, de minden nővel egyformán barátságos. Én pedig mindig egy olyan férfira vágytam, aki csak az enyém, akinek nem csak egy nő vagyok az életében. Maradt tehát bennem egy kis természetes távolságtartás.
(Ez igaz. Annában, a vallás irányában tanúsított érdektelensége ellenére volt valami nemes. Megrémített a gondolat, hogy "tisztességes" emberek is a pokolba kerülhetnek, ha elég tisztességtelenek hozz, hogy elhagyják az Isten útját. )
Az említett vasárnapi kiránduláson Max a szokásosnál több kedvességgel halmozott el. Nem papos dolgokról beszélgettünk, mit ti. Másnap az irodában szemrehányást tettél nekem, hogy miért nem tartottam veletek kirándulni. Elmeséltem neked, milyen jól szórakoztam vasárnap. Ez volt az első kérdésed: "Voltál misén?" Bolond! Hogyan lettem volna, amikor hat órára beszéltük meg az indulást! Tudod, milyen ingerülten tettem hozzá: "Az Úristen nem olyan kicsinyes, mint a papok." Most már elismerem: Isten minden jósága ellenére komolyabban veszi ezt, mint papjai.
A Maxszal közös kirándulás után még egy alkalommal elkeveredtem a Szövetségbe, a karácsonyi ünnepségbe. Valami visszahúzott, bár lélekben már messze láttam. Mozi, tánc, kirándulások, egyik a másikat követte. Max és én néhányszor veszekedve váltunk el, de tudtam, hogy minden egyes alkalommal jobban kötődik hozzám. Rendkívül nehezen tűrtem a vetélytársat, aki tombolt dühében, amikor kijött a kórházból.
Ez tulajdonképpen előnyömre vált, mert megnyerő nyugalmam mély benyomást tett Maxra, és végül ezért pártolt inkább hozzám. Értettem hozzá, hogy rossz színben tüntessem fel vetélytársnőmet, hidegen, nagyon tárgyilagosan, de belülről mérget köpködve. Az ilyen érzések és cselekedetek a pokol útját kövezik ki. A szó szoros értelmében ördögiek.
Miért osztom meg veled mindezt? Hogy elmondjam, hogyan szakadtam el végleg Istentől. Max és köztem nem került sor gyakran túlzott bizalmaskodásra. Megértettem, mennyire lesüllyednék a szemében, ha hagynám, hogy idő előtt kiürítsen. Visszafogtam tehát magam. De alapvetően mindig mindenre kész voltam, amiből hasznom származott. Meg kellett őt szereznem. Ehhez semmi sem volt túl drága. Fokozatosan megszerettük egymást, hiszen mindkettőnknek voltak értékes tulajdonságai, amiket tiszteltünk a másikban. Én ügyes voltam, rendszerető, kellemes társaság: Így hamar megkaparintottam Maxot, és az esküvő előtti néhány hónapban valóban csak az enyém volt.
Elfordulásom Istentől abból állt, hogy egy teremtményt tettem bálványommá. Sehol sem jár ez olyan elsöprő következményekkel, mint amikor az ember beleszeret a "másik nem" egy képviselőjébe, és a szerelem csak evilágra korlátozódik. Ez aztán kifejti a csáberejét, kiereszti tüskéit és mérgét. Az "imádat", amivel Maxnak áldoztam vált a vallásommá. Ez volt az az időszak, amikor az irodámban dühösen beszéltem a templomba járásról, a lélekről, a bűnbocsánatról, a rózsafüzér morzsolásáról és a többi hókuszpókuszról.
Te egészen szellemesen próbáltad megvédeni ezeket a dolgokat, bár nem sejtetted, hogy bennem valahol mélyen nem erről van szó, hanem sokkal inkább támpontot kerestem a lelkiismeretem ellen (amit ekkoriban még használtam), hogy Istentől való elfordulásomat érvekkel is alátámasszam.
Alapvetően Isten ellen lázadtam. Ezt nem láttad be. Még mindig katolikusnak tartottál. Én is szerettem volna, hogy annak tartsanak, még az egyházi adót is befizettem. Nem árt egy kis biztosíték, gondoltam magamban.
Az érveid néha egészen helytállóak voltak, rólam azonban leperegtek, mert nem adhattam neked igazat. Ezeknek a szétszakadt szálaknak köszönhetően szinte már nem is fájt az elválás, amikor férjhez mentem.
Az esküvő előtt még egyszer gyóntam és áldoztam. Kötelező volt ugyanis. Ebben a kérdésben egyetértettünk a férjemmel: miért ne tartsuk be a formaságokat? Elintéztük, mint a többi formaságot. Ti ezt méltatlannak tartjátok. "Méltatlan" gyónásom után megnyugodott lelkiismeretem. Ez volt az utolsó gyónásom.
Házaséletünk alapvetően egészen harmonikus volt. Minden fontos dologban nagyjából egyetértettünk, így abban is, hogy nem vesszük magunkra a gyermekvállalás terhét. A férjem eredetileg ugyan szeretett volna gyereket, aztán már ő sem. Végül lebeszéltem róla. A ruhák, a szép bútorok, a kirándulások autóval és hasonló szórakozások közelebb álltak hozzám.
Az esküvőtől korai halálomig tartó időszak boldog idő volt. Minden vasárnap útra keltünk, hogy meglátogassuk férjem rokonait. (Anyámat szégyelltem.) Ez mind ott lebegett a lét felszínén, mint ahogy magunk is. Belül persze sosem éreztem, hogy boldog vagyok, bármekkora mosoly is ült az arcomon. Valami rágott belül. Azt kívántam, hogy a halállal - mely természetesen még sokáig elkerül majd- legyen vége mindennek.
De tényleg úgy van, mint ahogy azt gyerekként egy prédikációban hallottam: Isten minden jótettet megjutalmaz. Ha ezt nem viheti végbe a túlvilágon, akkor a földön. Váratlanul örökséghez jutottam. (Lotte nénémtől). Férjem jelentős fizetésemelést kapott. Új otthonunkat így pompásan berendezhettem.
A vallás ekkor már csak a messzi távolból derengett. A belvárosi kávéházak, a hotelok, ahol megszálltunk az utazások során, nem vittek minket közelebb Istenhez. Mindenki, akivel találkoztunk, úgy élt, mint mi: kívülről befelé, nem belülről kifelé.
Ha nyaralás közben egy híres dómot néztünk meg, pusztán művészi értéke alapján ítéltük meg. A vallásos sugárzást, ami különösen a középkori templomokból áradt, azzal próbáltam semlegesíteni, hogy bosszankodni kezdtem valami mellékes körülményen: koszos ruhájú vagy szerencsétlen szerzetes testvéren, aki körbevezetett minket; azon, hogy milyen botrányos, hogy a jámbor szerzetesek likőrt árulnak; azon, hogy állandóan misére harangoznak, ami pénzt jelentett számukra. Így utasítottam el a kegyelem lehetőségét, valahányszor az kopogtatott nálam.
Különösen elszabadultak bennem az indulatok, amikor a temetőben vagy máshol a pokol babonás ábrázolását láttam, ahol az ördög tűzpiros és fehér parázsban izzik, miközben hosszú farkú csatlósai újabb áldozatokat húznak a pokolba. - Klára, a poklot ábrázolni lehet, de eltúlozni nem...
A pokol tüzét mindig különösen nevetségesnek találtam. Emlékszel, amikor egyszer erről beszélgettünk, gyufát tartottam az orrod alá, és úgy kérdeztem: "Na, ilyen a szaga?" Te meg gyorsan elfújtad a lángot. Ezt a lángot most nem oltja ki semmi. Hidd el: az a tűz, amiről a Biblia beszél, nem lelkiismereti kín; valódi tűz. E szavak "Távozzatok tőlem, kárhozottak, az örök tűzre!" - szó szerint értendők. Szó szerint.
Hogyan érezheti a lélek fizikailag a tüzet? - kérdezhetnéd. Hogyan fájhat a földön a lelkednek, ha a tűzbe mártod a kezed? Akkor sem a lelked ég, de a fájdalmat mégis az egész ember érzi. Ugyanígy lelkileg érezzük a tüzet, mindenki más mértékben. A lélek itt elveszti természetes szárnyalását: nem gondolhatjuk, amit akarunk, és nm gondolkodhatunk, ahogy szeretnénk.
Ne hidd, hogy butaságot írok; ez az állapot, ami nektek nem mond semmit, engem folyamatosan perzsel, de sosem éget el végleg. A legjobban attól szenvedünk, hogy sosem látjuk meg Istent. Hogy kínozhat ez minket, amikor a földön mindez hidegen hagyott? Amíg a kés az asztalon fekszik, hidegen hagy minket. Látjuk, hogy éles, de nem érezzük. Ha azonban a húsunkba vág, ordítunk a fájdalomtól. Most érezzük Isten hiányát, amit korábban csak érzékeltünk.
Nem minden lélek szenved egyformán. Minél nagyobbak és alapvetőbbek az ember bűnei, annál súlyosabban nehezedik rá Isten hiánya, annál inkább fojtogatja őt a bántalmazó lény. Az elkárhozott katolikusok jobban szenvednek, mint a más vallásúak, mert sokkal több fényt és kegyelmet kaptak és utasítottak el. Az, aki magasabb ismeretre jutott, jobban szenved, mint aki kevesebbet ismert fel. Aki gonoszságból vétkezett, jobban szenved, mint aki gyengeségből bukott el. De senki sem szenved többet annál, mint amit megérdemel. Ó, bárcsak ne lenne így, és lenne okom a gyűlöletre.
Egyszer azt mondtad: senki sem jut úgy a pokolba, hogy ne tudna róla. Ezt egy szentnek is kinyilatkoztatta Isten. Én csak nevettem ezen a kijelentésen, mégis arra használtam, hogy még jobban elsáncoljam magam. Így legalább van ideje az embernek a megtérésre, mondtam magamban. A kijelentés igaz. Hirtelen halálom előtt ismertem a poklot, bár nem olyannak amilyen. Úgy egy élő sem ismeri. Ugyanakkor pontosan tudtam: ha meghalok, szembesülök a túlvilágon Istennel, és viselnem kell tetteim következményét. Megszokásból és érdektelenségből mégsem fordultam vissza, ami ahogy öregszik az ember, egyre jellemzőbb rá.
Így ért a halál. Egy héttel előtte - a ti időszámításotokat használom, mert kínjaimat nézve úgy érzem, már tíz éve a pokolban égek - tehát egy héttel a halálom előtt volt életem utolsó kirándulása. Ragyogóan sütött a nap. Olyan jól éreztem magam, mint nagyon ritkán; valami titkos, boldog érzés járt át. Aztán hazafelé a férjemet elvakította egy szembejövő autó, és elvesztette az uralmat a kocsi felett. Jézusom! - szakadt ki belőlem, nem is annyira az ima, mint a félelem kiáltása. Préselő fájdalom nyomott össze, a jelenlegi szenvedéseimhez képest semmiség. Aztán már nem éreztem semmit.
Különös módon, amikor aznap reggel felébredtem, belém hasított a gondolat: talán el kéne menned misére. Úgy hangzott, mint valami könyörgés. Tiszta és határozott nemmel szakítottam félbe a gondolatmenetet: ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetnem. Viselem a következményeit. - Most ezt teszem.
Azt, hogy mi történt a halálom után, azt már tudod. A férjem és az anyám sorsáról, hogy mi történt a testemmel, és a temetésem részleteiről magától értetődő természetességgel tudtam. Hogy ezen túl mi történik a Földön, csak homályosan érzékeljük. Ami közelről érintett minket, azzal tisztában vagyunk. Így látom most is, hogy hol tartózkodsz.
A halálom pillanatában felébredtem a sötétből, és ragyogó fény vett körül. Ugyanott történt, ahol a testem feküdt. Mint valami színházban, kialszanak a fények, és felgördül a függöny a hátborzongató, nem várt jelenethez: az életemhez. Mintha tükörben látnám, láttam a lelkemet.: az ifjúságomban lábbal tiport kegyelmeket, egészen addig az utolsó "nemet" mondásig, amivel elutasítottam Istent.
Úgy éreztem magam, mint valami gyilkos, akinek a tárgyalás alatt megmutatják halott áldozatát. Megbánni? Elszégyellni magam? Soha! De nem tudtam megállni Isten színe előtt, akit én magam utasítottam el. Így csak a menekülés maradt. Mint ahogy Káin elmenekült Ábel holttestétől, úgy szakadt el lelkem ebben a pillanatban a borzalomtól.
Ez volt az ítélet. A láthatatlan bíró így szólt: Távozz! És a lelkem mint egy kénsárga felhő bukott az örök kín helyére.
Így végződött Anni levele. Az utolsó szavak szinte olvashatatlanok voltak. "
Forrás: Giuseppe Tomaselli-Lázadó angyalok, Marana Tha kiadó
Csak Isten tudja hogy mi lesz ha meg halunk.
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés