Egy ördöngös tanúságtétele

Ez a rész Amort atya könyvéből származik, ahol egy fiatalember írja le történetét. Leírja hogyan szabadult meg a gonosztól és mennyire rögös volt ez az út, míg eljutott Jézusig. A történet tipikus példája a rontás gonosz hatalmának. Sokan nem hiszne benne, hiszen az ördög létezésében sem hisznek. Tanulságos ez a beszámoló.  

EGY ÖRDÖNGÖS TANÚSÁGTÉTELE

"Ez a fejezet nem az én írásom: egy ritka világosan megfogalmazott tanúságtételt
tartalmaz. Még a leggyakorlottabb ördögűzőnek is nehéz beleképzelni saját magát az ördöngös helyébe, és megérteni, hogy mit is éreznek ők maguk. Még a közepes erősségű zaklatás is olyan gyötrelmeket rejthet, amelyet maga a szenvedő is nehezen tud csak leírni. Ez volt G.G.M. legfőbb Törekvése: megpróbálta elmondani az elmondhatatlant. Azt is megtudjuk tőle, hogy az ördöngöst legfőképpen az érti meg, aki hasonló bajban szenved.
Minden akkor kezdődött, amikor még csak tizenhat éves múltam. Azelőtt boldog gyermek voltam, gondtalan és meglehetősen vidám, bár állandóan kísért valami nyomasztó érzés és ezért mindenütt megkérdezték: „Mi ezt meg ezt csináljuk, hát te?”; „Mi elmegyünk ide és ide, és te?”
Nem értettem, hogy miért van ez így, de akkor problémát jelentett nekem. Egy tengerparti kisvárosban laktam és a tenger, a napkelték és a környék szépsége kellő segítséget jelentett számomra, hogy ne merüljek búskomorságba. Amikor 16 éves múltam, elköltöztünk Rómába, elhagytam az Egyházat és elkezdtem mindazzal foglalkozni, ami csak vonzó lehet egy vidéki számára a nagyvárosban, vagyis igyekeztem megismerni azokat a szélsőségeket, amiket vidéken
még csak nem is ismernek. Hamar megismerkedtem a kábítószeresekkel, a csövesekkel, tolvajokkal, könnyűvérű lányokkal és a többiekkel. Szinte siettem megtanulni mindezt a „zajt” ami hatalmas erővel szakított el korábbi belső békémtől. Ebben a mesterséges, mindig jóllakott és mindig émelyítő világban kezdtem élni.

Apám nagyon elnyomott engem, minden mozdulatomat ellenőrizte és mindig elégedetlen volt velem. Ennek az elégedetlenségnek és megaláztatásomnak eredményeképpen kényszerültem otthagyni a családomat. Elhagytam az otthonomat és csakhamar közelről megismertem, mi az éhség, az álmosság, a hideg és a gonoszság. Könnyű lányok és nehéz fiúk alkották a társaságomat. Csakhamar felmerült bennem a kérdés: „Miért élek? Miért az utcán lakom? Miért vagyok én ilyen, míg másoknak van erejük dolgozni és mosolyogni?”
Akkortájt volt egy barátnőm, aki úgy hitte, a rossz erősebb a jónál; folyton
boszorkányokról és varázslókról beszélt nekem és szédítő dolgokat írt. Nagyon értelmesnek tartottam őt, mert meghaladták az emberi észt a gondolatok, amiket a világról és az életről vallott.
Elolvastam a füzeteit és azután rávettem őt, hogy a szemem láttára égesse el őket, mert csak a rosszról szóltak és szinte féltem, hogy a lakásban mindenütt ilyen papírokkal találkozom. Ez a lány rettenetesen meggyűlölt engem és én nem értettem az okát. Igyekeztem segíteni neki kijutni ebből a sötét barlangból, de ez nem sikerült, csak nevetett rajtam és mindazon a jón is, amit javasoltam neki.

Hazatértem a családomhoz és egy olyan lánnyal álltam össze, aki még az előzőnél is rosszabb volt. Éveken át rosszkedvű és szerencsétlen voltam; úgy éreztem, üldöznek az ismerőseim. Olyan volt, mintha sötétség vett volna körül, a mosoly elszállt az ajkaimról és mindig kész voltam sírni. Ismét kétségbeesett voltam, és ezt kérdezgettem magamtól: „Minek élek? Ki vagyok én? Minek van az ember a földön?”. Természetesen akkori környezetemben ezek a kérdések senkit sem érdekeltek. Egyszer aztán felkiáltottam magamban kétségbeesésemben: „Istenem, végem van! Itt vagyok Teelőtted...segíts rajtam!”. Úgy tűnik, meghallgatott az Úr, hiszen a lány néhány nap multán betért egy templomba, megáldozott és rövid alatt megtért.
Hogy le ne maradjak, magam is így tettem, és eljutottam egy templomba, ahol a Lourdes-i Szűzanyát vitték körmenetben. Megkértek, álljak be segíteni vinni a szobrot és, bár szégyelltem magamat eleinte, segítettem, és végül még büszke is voltam rá. Megáldoztam és meglepett a gyóntató pap jósága és megértése.
Úgy jöttem el onnan, hogy ezt mondtam magamban: „Sikerült: visszatértem a jóhoz”.

Még ha nem is ismertem igazán, mi a jó, úgy éreztem, hogy ez most valóban így van. Néhány hétre rá tudomást szereztem Medjugorjéról, ahol 1981 óta jelenik meg rendszeresen a Szűzanya.
Azonnal odaindultam a barátnőmmel, a leírhatatlan csodajel vonzásában. Teljes mértékben visszatértünk az Egyházba, jobban szerettük Istent saját magunknál, olyannyira, hogy ő apáca lett, én pedig a papság gondolatát forgattam a fejemben. Nem tudtam magamban tartani afeletti örömömet, hogy van életcélom és hogy az életnek nincsen vége a földön.
Ez azonban csak a kezdet volt; volt „valaki”, aki nem örült mindennek. Néhány év múlva visszatértem Medjugorjébe és utána, ismét Rómában, érezni kezdtem magamban annak a sötétségnek a visszhangját, amiben azelőtt éltem, hogy Istent felfedeztem volna. Néhány hét leforgása alatt ez az érzés teljesen elhatalmasodott rajtam. Kezdetben az egészet apám elnyomásának és neveltetésem szerencsétlen körülményeinek tulajdonítottam. Gyötrelemmel
töltött el, de azt hittem, mások is ugyanezt érzik. Úgy szenvedtem, mint még soha azelőtt: izzadtam, kivert a láz, elhagyott minden erőm, enni sem tudtam, csak ha etettek. Az az érzésem volt, hogy nem a testemben van ez a gyötrelem, mintha kívül állna az ok ezeken a tényeken.

Mélységesen kétségbeestem és láttam (nem a testi szemeimmel), hogy sötétségbe borul nemcsak a szobám, nemcsak az ágyam, ahol már hónapok óta feküdtem, hanem egész jövőm, életlehetőségeim, a holnap reményei is. Olyan volt, mintha egy láthatatlan késsel gyilkolt volna meg valaki és azt éreztem, hogy aki ezt a láthatatlan kést belémdöfi, gyűlöl engem és a halálnál is rosszabbat akar nekem. Nehéz ezt szavakban elmondani, de úgy történt minden, ahogy elbeszélem.
Hónapok múltán teljesen megbolondultam, nem voltam képes értelmesen beszélni sem, elmegyógyintézetbe akartak szállítani. Már magam sem értettem, amit mondtam, mert egy másik dimenzióban éltem, ott, ahol a kínjaim. A valóság mintegy elszakadt tőlem. Olyan volt ez, mintha az időben csak a testem lett volna jelen, de a lelkem másutt lett volna, egy szörnyűséges helyen, ahova nem hatol be semmi fény és nem létezik reménység.
Sok hónapon át léteztem így, élet és halál között, és nem tudta senki, mit gondoljon felőlem. Elvesztettem a barátaimat és a rokonaimat, a családtagjaim megértését.

 Kívül álltam a világon és senki nem értett engem, s ezt nem is várhattam el, tudván, hogy ami bennem van, azt senkinek nem volnék képes leírni. Szinte teljesen elfelejtkeztem az Istenről, és bár végeérhetetlen panaszokkal és zokogásokkal fordultam hozzá, úgy éreztem, iszonyú messze van tő1em, s ezt a
távolságot nem kilométerekben, hanem a tagadással mérik; valami ugyanis ellentmondott bennem Istennek, minden jónak, az életnek, saját magamnak. Úgy gondoltam, elmegyek egy kórházba, mert a hónapok óta tartó láznak kell, hogy legyen kézzelfogható oka, amit ha megszüntetnek, egy csapásra jobban lehetek. Valamit kellett már tennem.
Rómában, pusztán a láz miatt, egy kórház sem volt hajlandó felvenni és 300 kilométerre kellett elmennem, ahol 20 napig maradtam, míg mindenféle vizsgálatnak és megfigyelésnek vetettek alá. Az eredmény a nagy semmivel volt egyenlő, a klinikai jelentés láttán akármelyik sportoló megpukkadt volna az irigységtől. Olyan egészséges voltam, mint a makk; de egy záradék kimondta, hogy a lázra és a püffedt, hullaszerű arcra egy vizsgálat sem adott magyarázatot.

Olyan fehér voltam, mint a fal. Amint elhagytam a kórházat, ahol minden bajom enyhült egy cseppet, erős rosszullét vett erőt rajtam, többször hánytam, mindent megszenvedtem, amit ember csak szenvedhet és egyszercsak a város egy ismeretlen pontján találtam magamat.
Fogalmam sem volt, hogy kerültem oda, a lábaim maguktól vittek oda, sőt a karjaim is függetlenek voltak az akaratomtól és a testem többi tagjától. Szörnyű érzés volt: igyekeztem parancsolni a tagjaimnak, de azok nem engedelmeskedtek nekem, nem kívánom senkinek, hogy ezt átélje. Mintha ez nem lett volna elég, sötétség borított be, de ezegyszer már nemcsak a lelkemet, hanem a testemet is. Bár fényes nappal volt, csak annyit láttam magam körül, mint az
éjszakai sötétben. Gyötrelmem már kibírhatatlan volt; elkezdtem ordítani és a földön rángatózni, mintha tűz égetne belülről és a Szűzanyát hívtam: „Anyám, anyám, könyörülj... Anyám, könyörgöm hozzád! Anyám, kegyelmezz, meghalok!” A fájdalmaim nem enyhültek és annyira kínlódtam, hogy elvesztettem minden tájékozódó képességemet. A falak mentén tapogatózva elértem egy telefonfülkét, sikerült tárcsáznom, míg a fejemmel az üveget és a telefont vertem.
Felhívtam az egyetlen személyt, akit ismertem és aki eljött értem, hogy hazavigyen Rómába.

Még mielőtt megérkezett volna, hirtelen megértettem, mintegy külső sugallatra, hogy a pokolba vetettem egy pillantást az előbb; nem érintettem meg és nem is éltem benne, csak messziről rápillantottam. Ez a tapasztalat sokkal inkább megváltoztatta az életemet, mint annak idején medjugorjei megtérésem.
Még nem gondoltam túlvilági valóságokra, mindent pszichológiai okokkal igyekeztem magamnak megmagyarázni: alkalmazkodásra való képtelenség, apám elnyomása, gyermekkori traumák, érzelmi törések és más dolgok, amelyek szépen összerakva nagyon jól megmagyarázták mindazt, ami történt. Autodidaktaként öt éven keresztül tanultam pszichológiát és így sikerült
kidolgoznom a magam számára egy olyan képletet, amelyből magától értetődő volt, hogy szenvednem kell. A Jótanács Anyjának napján (úgy emlékszem, éppen ezért is fohászkodtam hozzá) egy szerzetes azt tanácsolta, hogy telefonáljak egy karizmatikus illetőnek, aki egy püspök szoros felügyelete alatt dolgozott és rendelkezett a tisztánlátás adományával.
 Ez az ember azt mondta nekem: „Téged megátkoztak, méghozzá halálos átokkal sújtották az elmédet és a szívedet. Nyolc hónappal ezelőtt megettél egy gyümölcsöt, ami meg volt átkozva.” Elnevettem magamat, egy szavát sem hittem, de úgy éreztem, mégis újraéled bennem a reménység. Már el is feledkeztem erről az érzésről és azon tűnődtem, miféle gyümölcsöt ehettem nyolc hónappal azelőtt. „Tényleg igaz, valóban ettem egy ilyen gyümölcsöt” - mondtam; még arra is emlékeztem, hogy nem akartam megenni, mert ösztönösen irtóztam attól a személytől, aki megkínált vele.

Minden összevágott, hát meghallgattam a tanácsát is, amivel szolgált: áldásokra van szükségem. Kerestem tehát egy ördögűzőt, és miután számos pap és püspök kinevetett és megalázott (rajtuk keresztül megismertem az Egyháznak egy olyan arcát, amelyet maguk a pásztorok torzítanak el), eljutottam Amorth atyához. Nagyon jól emlékszem arra a napra: azt sem tudtam pontosan, milyen lehet egy ilyen különleges áldás; valami olyasmire gondoltam, mint a kereszt,
amit a pap a szentmise után a hívek felé a levegőbe rajzol. Leültem, ő pedig a vállamra tette a stóláját, kezét pedig a fejemre. Latinul kezdett imádkozni, nem értettem valami jól. Kis idő múlva hideg, szinte fagyos veríték, mint valami harmat folyt le a fejemről a testemre. Csaknem egy egész év óta először elhagyott a láz. Nem szóltam egy szót sem; ő folytatta az imát, és belém
lassanként visszaköltözött a remény. A nappali világosságot újra valóban fénynek láttam, a madarak éneke sem volt már puszta károgás számomra és a külső zajokat sem fülsértő csikorgásnak hallottam, csak egyszerű zajoknak. Egészen addig állandóan füldugóval éltem, mert a legkisebb zajra is felugrottam.

Don Amorth azt mondta, jöjjek majd vissza, és amint eljöttem tőle, hatalmas kedvem kerekedett rá, hogy mosolyogjak, énekeljek, örvendezzek: „De jó, hát vége van”. Igaz volt, minden igaz volt, amit éreztem korábban: valóban „valakinek” a haragja és nem az én őrületem okozta rossz érzéseimet. „Ez igaz, ez mind igaz” - ismételtem magamnak egyedül ülve az autómban. Ma már három éve ennek és lassanként, áldásról áldásra újra visszanyertem normális
énemet, felfedeztem, hogy a boldogság nem a mi felfedezéseinkből és törekvéseinkből, hanem Istentől származik.
A rossz érzések: az úgynevezett balszerencsém, a szomorúságom, az aggodalmaim, a lábaim ugrándozása, az idegeim megmerevedése, az idegkimerültségem, az álmatlanságom, a tudathasadástól és az epilepsziától való félelmeim (már-már bele is estem ezekbe) és sok más bajom, aminek áldozatául estem, mind-mind elmúlt egy egyszerű áldás hatására. Már három esztendeje bizonyítékot bizonyítékra halmozok, természetesen csak a magam számára, hogy az ördög létezik és sokkal tevékenyebb, semmint gondolnánk. Mindent megtesz, hogy fel ne fedezzük, még azt is elhiteti velünk, hogy ilyen vagy olyan betegségben szenvedünk, pedig ő minden rossz szerzője - ugyanakkor reszket, ha meglát egy papot szenteltvíztartóval a kezében.

Azért írtam le élettapasztalatomat, hogy akik elolvassák majd, gondolják át: az ő
életükben is lehetséges az, amit én, sajnos, teljes egészében megtapasztaltam. Ma már túl vagyok rajta, és hálás is vagyok érte, hogy Isten megengedte számomra ezt a hatalmas megpróbáltatást, mert ma már gyötrelmeim gyümölcseit is élvezni tudom. A lelkem tisztább és látok sok mindent, amit korábban nem láttam. Főképpen nem vagyok annyira szkeptikus, és jobban odafigyelek az engem körülvevő valóságra. Azt hittem, hogy elhagyott az Isten, pedig éppen ezzel készített elő a vele való találkozásra.
Ezzel az irásommal bátorítani szeretném azokat, akik olyan betegségekben szenvednek, amilyenekben én is szenvedtem; ne csüggedjenek, és ne tekintsék magától értetődőnek még a leginkább annak tűnő dolgot sem: vagyis azt, hogy Isten magukra hagyta őket. Ez nem így van, bár ezt csak a végén tapasztalja meg az ember. Kitartónak kell lenni, olykor esztendőkön át. Végezetül külön is kell valamit hangsúlyoznom: az áldások hatékonysága Isten akaratától függ,
nem az ördögűző, vagy az ördöngös személy jó szándékától, de sokkal kedvezőbb irányba befolyásolja a gonosz hatalma alatt lévő személy megtérésre való szándéka, mint maga az ördögűzési eljárás. A szentgyónás és a szentáldozás felér egy hatalmas ördögűzéssel. A gyónás esetében különösképpen megtapasztaltam a fentemlített bajok azonnali megszűntét, az áldozáskor
pedig valami olyan édes érzés töltött el, aminek létezéséről nem is tudtam korábban. Évekkel azelőtt is gyóntam és áldoztam, mielőtt még megkezdődtek volna gyötrelmeim, de éppen, mivel nem voltak kínjaim, nem sejthettem, mi mindentől menekülök meg általuk."

Forrás: Gabriele Amorth-Egy ördögűző tapasztalatai